- A községi tanács hirdetííí! – énekelte, mint egy arab pap a toronyból, akit a nagymamával láttunk a moziban.
Hogy a két strófa között a kisbíró levegőt vehessen, dobolt egy sort, majd kántált tovább. Az asszonynépség a kapuk előtt ácsorgott, és figyelte, hogy milyen istencsapásával boldogítják megint a népet. Ez már nem érdekelt, mivel ez a tanácsi dobos, goromba egy ember volt. Tavaly mikor először láttam ezt a szerszámot a nyakában, mondtam neki, hogy én szívesen dobolok, míg ő nótázik. De elküldött. - Csúnyán.
Erre válaszoltam neki, mer,´ én se vagyok kutya, de aztán szaladtam.
Odahaza nagypapa már befogott, nagymama is fenn ült a bakon. A hordó teli vízzel hátul terpeszkedett, beborítva lombos ágakkal. - Hogy mér´ volt a hordó zölddel betakarva? Hát azért mert a Vörös Horhón nagyon meredek a csapás, s hogy ott a víz ki ne ömöljön.
Ez Reménynek volt az ivóvize, mert a Sári hegyen az nem volt. - Csak bor a pincében. Azt a ló nem itta, meg nem is adott volna neki nagypapa.
Nagymama indulás előtt még a lelkemre kötötte, hogy mit kell tennem: engedjem ki a disznót, mert már kihajtott a kanász, este menjek érte a kereszthez, nehogy elbitangoljon. Tehénnek is nyissam ki a kaput majd, itassak, etessek, a csirkéket zárjam be az ólba, de előtte számoljam meg őket. Aprítsak gyújtósnak valót a favágítón, ebédeljek meg, a bableves a sparhelten, tejfölt is találok a kamrában, tegyek bele, de ne az egész fazékba csak a tányéromba.
Az egész nótát kívülről tudtam, de csak bólogattam. Most kifelejtette: „hogy ha meghallok rólad valamit Takácsnétól, hát letépi a fülem.”
- Na, akkor Isten nevibe’ –, szólt nagypapa a lónak, megrántotta a kantárt, s elindultak végre ki a hegyre.
Talán alig fordultak Sári hegy felé a főúton, én már kiengedtem a disznót az utcára a többiek közé. De alig haverkodtak egy rövidkét, feltutult a kanász kürtje a keresztnél. Erre ezek vágtában nekiiramodtak, hogy besorjázzanak a vonuló kondába.
Lassan-lassan napsütötte poros csend tespedt az utcára. A diófa alá vittem a hokedlit és nézegettem nagymama régi képes kalendáriumát. Gyönyörű barna- szürke képek voltak benne. Felhőkig érő házakkal, tengeren várakozó százpropelleres repülővel, burnuszos arab dárdások, kardosok vágtattak rohamra szélvészként, lomha vasszörnyek ellen; - az ember szinte kitalálta a mesét is hozzá. Előtte azért Pajtásnak vágtam egy nagydarab kolbászt, Milu tejfölt kapott. Ezek tudták már, mikor kifordult a kocsi, hogy ma vasárnapjuk lesz.
Később Petivel játszottam. Idővel hihetetlen tehetséges légyfogó lett belőle. Már amikor kikeltek az új csibék, felfigyeltem rá. A többiek már vidáman csipogtak, csipegtek, de ez csak tett néhány tétova lépést, és lefeküdt a küszöbre. Alsó rebegő szemhéját félig felhúzta, és csak nézett, s néha-néha lábával belekarmolt a levegőbe. Nagymama azt mondta, hogy most dobjam be az ólba, míg a csirke él, mer’ így a disznó szívesebben eszi, mint döglötten, de szépen kértem, hogy had várjunk vele még holnapig. Másnap reggel aztán finom kövér legyet adtam neki. Csócsálgatta, de azért megette. Utána fogtam neki még hármat. Azokat már jó étvággyal nyelte. Akár hiszik, akár nem, napok alatt meggyógyult! Már azt is megtanulta tőlem, hogy ha ujjam közé fogom a legyet, odajöjjön és kicsípje onnan. Következő leckeként már felemeltem, és így megpróbálta a falon pihenő legyeket elcsípni. Eleinte túl lassú volt, vagy a légy mellé koppant a csőre. Persze, hogy a legyek kiröhögték. Később ezek keservesen megbánták.
Volt még két tehetséges kiskacsa is, na meg még három másik csirketanítványom; azok is ügyesen kezelték a csőrüket. Ezeknek magamnak kellett először a legyeket megfogni, s onnan az ujjaim közül piszkálták ki a szerencsétleneket. Nevettem, mikor felmutattam nekik egy kövér legyet, a nagy igyekezettől, tülekedéstől hasra estek. - Ezen mindenki mulatott volna, nem igaz?
Peti a lángész, mélyen lenézte ezt az amatőr igyekezetet. Neki elég volt, hogy fölemeljem. Alighogy csőrtávolságra ért, már kopogott is a falon, mint a géppuska. A legyeknek most már elment a kedvük a röhögéstől.
Mikor egyik este a két szomszédasszony átjött, s látták a vadászatomat Petivel, vihogtak, s azt mondták, hogy nagyeszű ez a bogaras Bimbó gyerek. Nagypapa hívott így - később aztán az egész utca. Én ezt nem szerettem, mert már három tehén és két ló druszája voltam így is.
- Már csak egy disznó hiányzott.
Ebédkor Milu tejfölt kapott, mi meg nekiálltunk a bablevesnek. Egy kanállal én, eggyel a Pajtás. Csak úgy koccant a foga mikor a kanalat bekapta, közben ragyogott a szeme jókedvében. Aztán megint én jöttem sorra, s így ettünk, míg el nem fogyott az utolsó cseppig. Délután a diófa alá feküdtem a kalendáriummal, Pajtás mellettem pihent. A könyv nem érdekelte, mert nem tudott olvasni; még a képeket sem igen nézegette. Milu vadászni ment kisebb fajta kutyákra, mert ő már csak ilyen nagytermészetű kandúr volt. Mindig csak a lányokat hajkurászta. Hogy nyávog, vagy ugat-e a kedvese? – őt ez nem nagyon érdekelte.
Olvasás közben én is elálmosodtam. Követtem Pajtás példáját, aki csak pihent és szemlélődött mellettem. Hanyatt fekve nézegettem a diófa leveleit, s csak egyszerűen örültem a békés napnak. Meg annak, hogy milyen szép is a világ, ahol minden a helyén van; - Isten kezében.
Tudtam, hogy később megjön a disznó, majd a tehén. A baromfit is bezárom, aztán majd meggyújtom a petróleumlámpát, felsöpröm a konyhát a napközben be-betévedt szárnyasok után, majd hazajön a szekér a hegyről, nagymama besegíti nagypapát a priccsre, megmosom majd a lábát, ő meghúzza a csatost, és mesélni fogja a háborús hőstetteit a muszkafrontról.
És ez így lesz tán örökké...
Kisslaki László