Szerette, ha a dolgok úgy történnek, ahogy ő megtervezte. Kipipálgatta a listán az elvégzett dolgokat, ellenőrizte az időt és rosszallóan ráncolta a homlokát, amikor Tom nem végzett jókor. Ragaszkodott a rutinhoz, a címkékhez, dobozokhoz, de már nem ragaszkodott a folyamatos rendhez, mert Tom azt mondta egyszer, nem kíván múzeumban élni többé.
Ezt a rettenetes üzenetet akkor gyorsan dekódolta és halálra rémült, amikor tudatosult benne, hogy éppen készül elhagyni őt, a túl nagy rend miatt. Semmiképpen sem szerette volna, hogy így alakuljanak a dolgok, ezért eltekintett a színek szerinti szennyestartóktól és hagyta, hogy porcicák rohangáljanak a parkettán. Bár nem értette, és sokkal nehezebben ment így a mosás is.
- Majd, ha lesz baba, úgysem lesz energiám a házimunkára. – gondolta és sóhajtott.
A második lombikon voltak túl, de tudta, hogy a következő sikerülni fog. Sikerülnie kell. Telefon csörgése szakította meg morfondírozását. A legjobb barátnője volt az. Nagy bejelentése volt, csakúgy mint 3 hónapja a húgának és 1 éve Tom nővérének. Terhes. A legjobb barátnője is terhes. Sikongattak, gratulált. Megkérdezte a részleteket, felírta a naptárba a nagy időpontot és letették.
Hevesen vert a szíve. Ordítani tudott volna, de könnyei csak némán potyogtak.
- Milyen alak vagyok, hogy ezeket érzem? – kiáltotta hangosan és sietve magára kapta a kabátot.
Beleugrott a cipőjébe, bezárta az ajtót és futott le a lépcsőn. Amint kilépett a lépcsőház ajtaján arcába csapott a friss levegő. Becsukta a szemét. Marták a könnyek. Automatikusan tett pár lépést, majd papírzsepiért kotorászott a zsebében. Hirtelen nekiment valakinek.
- Elnézést kérek. – hadarta, és próbált kilátni a könnyek mögül. Egy nő volt az, nagy hassal, balján tipegő.
Szájába harapott és szaladni kezdett. Az a régi osztálytársa járt a fejében, akit múltkor látott. Olyan szépnek, kiegyensúlyozottnak tűnt. Áradt belőle a harmónia, a nyugalom. Azt mondta, ha úgy érzi, összeesküdött ellene a világ, akkor keresse csak fel. A buszmegállóban pihegett. Türelmetlennek érezte magát. Megfordult. Maga sem hitte el, de hangos kacagásba kezdett a plexi alatt lapuló reklámplakát láttán. Kismama vitamin. Érezte, ahogy a nevetés görcsökben tör rá. Begördült a busz. Ő még mindig próbálta visszaszorítani a kibuggyanó kacajokat. Tudta, hogy mindenki őt nézi. Érezte a tekintetüket.
Összeszedte magát, felszállt. A kapaszkodók és az ülések egytől egyig rémesen mocskosnak tűntek. Próbálta a blúza ujját lehúzni a tenyerére és úgy kapaszkodni. Érezte a mellette álló fokhagyma illatát, a mögötte álló légzését és hamar észrevette a busz végében kedélyesen csevegő kismamákat is. Nem bírta tovább. Leült. Előkaparta telefonját és sms-t írt a régi osztálytársnak, hogy SOS érkezik. Gyorsan jött a válasz. Várja!
Bach-virágterápia. Állt az ajtón. Első gondolata az ellenszenv volt, de a homlokán lüktető ér hamar emlékeztette az érzésre... segítség kell neki... muszáj máshogy látnia a világot... kéri vissza Önmagát.
A következő egy órában egy kellemes tea mellett beszélgettek.
Másfél év múlva kiderült: igaza volt. Valóban sikerült. És valóban nem maradt energiája a házimunkára. Azonban egy kellemes tea mellett minden hónapban kikötött. Az ajtó mögött, amin az áll: Bach-virágterápia.
Az 1930-as években Dr. Edward Bach a jól ismert angol orvos, bakteriológus, homeopata és kutató alkotta meg a Bach-virágeszenciákat. Természetes gyógymódot keresett a harmóniából kizökkent lélek megsegítésére. Hitte, hogy a lélek rezdülései nagy szerepet játszanak egészségünk megőrzésében és a betegségekből való felépülésben.
Munkássága során meghatározott 38 negatív alap lelkiállapotot és ehhez megtalálta azokat a virágokat, melyek rezgése harmonizálja ezeket a negatív állapotokat.
www.thegreenlove.com
www.facebook.com/zoldeletmod
