6 / 2226 db bejegyzés — 149. oldal
Egyszer azt a mondatot írtam le egy versben, hogy a tanyák haragja a magány. Ma inkább azt gondolom, hogy a tanyák az emberi élet végletes beszűkülései. Ha nem fűtesz télen, meghalsz. Ha elesel az udvaron, és nem tudsz felállni, megfagysz. Ha ellopják a felfüstölt disznóalkatrészeket a padról, nem tudni, hogy húzod ki tavaszig. Ami a legelőn túl van, az a világvége nagyjából.
Rőzse - milyen szép régi kifejezés. Favesszőkből álló köteg, írja a lexikon. Használták felázott talaj feltöltésre, patakok és folyók partjának megerősítésére és természetesen fűtésre. A szó talán Munkácsy Mihály képével, a közel száznegyven éve festett Rőzsehordóval hagyományozódott máig. Míg a neves festőművész alkotásán a rőzsét egy asszony hordja a hátán (pontosabban a képen éppen pihen), addig a huszonegyedik század rőzsehordója - legalábbis a vidéken élők bizonyára többször találkozhattak ezzel a valóság-festette vászonnal - a férfi, aki kisebb-nagyobb ágakat tol a biciklijén.
Közeleg az ősz, lassan vége a csavargásoknak, a vendégjárásnak, a környék is lecsendesedik. Visszatér minden régi kerékvágásba. Kicsit elnyúlóak, tompák a fények, amelyek a kertbe szűrődnek. Fanyar, kesernyés illatok lopakodnak az ablak alá. Újra idehallatszanak azok a zajok, neszek, zörejek, amelyek hozzátartoznak a megszokott reggelekhez. A harangszó, a menetrendszerinti autóbusz távoli hangja, ahogy megáll a szokott helyen, a szomszéd kertkapujának sajátos csattanása, ha kellő lendülettel löknek egyet rajta, Oszi, az öreg tacskó rekedt csaholása a gyerekek lába körül … És persze, a kakasszó, amely már négy óra óta hol egyik udvarban, hol a másikban töri meg a csendet, hasít bele a nesztelen, matató reggelbe. Néha közelebb, máskor távolabb hallik a kukorékolás, mintha vetélkednének egymással a kakasok, kinek van nagyobb, szebb hangja. Napindító lárma. Reggeli kakasszó. Van benne valami megnyugtató, valami biztonságot adó érzés: jó helyen vagyok, itthon vagyok.
