Zöld Újság partner bejegyzései
15 / 2103 db bejegyzés — 140. oldal
Szegfű, a trombitáló tehén
Valami csodálatos volt, ahogy talicskán toltam Harmat Annát. Vadul loholtam vele, hogy csak úgy lobogott a haja a szélben, miközben kacagott, s ragyogtatta rám a csillagszemét. Pedig nappal volt. Aztán pihentünk a fűben. Anna hozzám bújt, én meg éppen simogattam volna, ahol még nem járt férfikéz, mikor a koca ordítása felriasztott mennyei álmomból. Nem haragudtam rá, hiszen reggelire várt, de legalább bizonyost tudtam, Anna lesz a feleségem, vagy senki. Tavaly még eszembe se jutott ilyesmi, mert ki vesz észre egy egeret? Pláne, ha az a kerítés mögül lesi a klottgatyás csürhénket. De mostanra szinte hihetetlen, milyen gyorsan nagylány lett.
A lilamaslis tudós
Kende Béla, az örök vidám világfi, s a kutatók kedvence, nyerítve megjegyezte, hogy a rektoruk még gyerek lehetett, mikor a lilamasli járta a ficsúrok közt. - Ma, aki ad magára, zöldszalagot köt - nézett körül büszkén, mert ő is ilyet viselt. - Hozok neked is Etuska - fordult a nagybajuszú lányhoz, aki az éjszakai laborprotokoll lapjait rendezte. A kollegina mosolyogva vállat vont, de válasz nélkül hagyta Bélát, és kisietett a katedrához.
Tanyák
Egyszer azt a mondatot írtam le egy versben, hogy a tanyák haragja a magány. Ma inkább azt gondolom, hogy a tanyák az emberi élet végletes beszűkülései. Ha nem fűtesz télen, meghalsz. Ha elesel az udvaron, és nem tudsz felállni, megfagysz. Ha ellopják a felfüstölt disznóalkatrészeket a padról, nem tudni, hogy húzod ki tavaszig. Ami a legelőn túl van, az a világvége nagyjából.
A rőzsehordó
Rőzse - milyen szép régi kifejezés. Favesszőkből álló köteg, írja a lexikon. Használták felázott talaj feltöltésre, patakok és folyók partjának megerősítésére és természetesen fűtésre. A szó talán Munkácsy Mihály képével, a közel száznegyven éve festett Rőzsehordóval hagyományozódott máig. Míg a neves festőművész alkotásán a rőzsét egy asszony hordja a hátán (pontosabban a képen éppen pihen), addig a huszonegyedik század rőzsehordója - legalábbis a vidéken élők bizonyára többször találkozhattak ezzel a valóság-festette vászonnal - a férfi, aki kisebb-nagyobb ágakat tol a biciklijén.
Üres ólak, tátongó fészerek
Közeleg az ősz, lassan vége a csavargásoknak, a vendégjárásnak, a környék is lecsendesedik. Visszatér minden régi kerékvágásba. Kicsit elnyúlóak, tompák a fények, amelyek a kertbe szűrődnek. Fanyar, kesernyés illatok lopakodnak az ablak alá. Újra idehallatszanak azok a zajok, neszek, zörejek, amelyek hozzátartoznak a megszokott reggelekhez. A harangszó, a menetrendszerinti autóbusz távoli hangja, ahogy megáll a szokott helyen, a szomszéd kertkapujának sajátos csattanása, ha kellő lendülettel löknek egyet rajta, Oszi, az öreg tacskó rekedt csaholása a gyerekek lába körül … És persze, a kakasszó, amely már négy óra óta hol egyik udvarban, hol a másikban töri meg a csendet, hasít bele a nesztelen, matató reggelbe. Néha közelebb, máskor távolabb hallik a kukorékolás, mintha vetélkednének egymással a kakasok, kinek van nagyobb, szebb hangja. Napindító lárma. Reggeli kakasszó. Van benne valami megnyugtató, valami biztonságot adó érzés: jó helyen vagyok, itthon vagyok.
