Borbíró Bálint időnként kedélybeteg lett. Zavarta, hogy csak leadja a tananyagot, mert belátta, hogy képtelen megértetni egy-két kadetjával a tereptan alapjait.
Mint például, itt van ez a marha Gaál –, gondolta. Valahonnan Kassa környékéről jött ide, s csakis azért akar tiszt lenni, mert a második gyerekkorát élő generális grószpapa akkor íratja rá a birtokát, ha az unoka legalább hadnagy lesz; - ahogy az már Mária Terézia óta szokás a családban. De ő, Borbíró, biztos benne, hogy ahogy rácsukják az alig hűlt hadastyánra a kriptaajtót, az unoka még azon melegében kéri a nyugállományba helyezését.
Persze, hogy elkeserítő ilyen alakokat oktatni. Helyre küldte a szépreményű kadétot, s evvel aznapra, szombat lévén, befejeződött az oktatás.
Cigarettát vett elő, s még a skatulyáért sem nyúlt, mikor von Stadler már ugrott is dobozzal, s tüzet adott. Szippantott egy két slukkot, s csak aztán biccentett a növendéknek.
– Ebben is gyors, mint az apja –, nyugtázta elégedetten. Nem hiába évfolyamelső. De csakis az eszéért, s nem azért, mert az idősebb Stadler báró magas rangú tiszt a vezérkarban. Hanem, ami ritkaság, társai sem tartották Egont strébernek. Sőt! Felnéztek rá. Verekedés, iszákosság, s függelemsértés miatt ő is gyakran ült a zárkában. Azért meg külön csodálták – s tán kicsit irigyelték is –, hogy hozzávetőleg annyiszor zárták be bordélyházak látogatása miatt, mint évfolyamtársait még együttesen sem.
Borbíró az ablaknál maradt, s csak nézte, ahogy a cigaretta füstjébe kap a szél s a semmibe szórja. Aztán mintha először látná, elmélyülten figyelte az őrségváltást lenn a zászlónál.
– Igen, alaki hiba nélkül történt –, nyugtázta magában. Eszébe juttatta a saját kadétkorát. Elmosolyodott, mikor visszaidézte, milyen ifjonti lelkesedéssel vette át a pécsi K. u. K. laktanyában a tereptan oktatását. Már a Ludovikán felfigyeltek a tanárai a kitűnő matematikai tehetségére.
A százados szerette a hadsereget. II. Ferenc József császárban szinte a Földre költözött Atyaúristent látta, ki jóságos bölcsességgel irányítja soknyelvű birodalmát. Talán azért is, mert a győri atyák kivették az árvaházból és hadapródiskolába íratták. Ott szülei helyett egy igaz nagycsaládra lelt. S tán emiatt is aggódott az osztrák magyar birodalom jövőjéért.
Az utóbbi időben sötét viharfelhők gyülekeztek a Monarchia egén. Borbíró megérezte a közeli égzengést. A hadseregben már vagy egy éve gyakoribbá váltak a hadgyakorlatok és a csapatösszevonások. A keleti határvidéken elszaporodtak a helyi provokációk. Délen, a közelmúltban annektált területeken fanatikus nacionalisták izgatták a népet. Közben Európában hónapok óta a kormányfők tartós békéről, s a nemzetek közötti megegyezésekről tárgyaltak, és arról, hogy lassan a háborút, mint ultima ratiót kiradírozzák a diplomáciai szótárakból. Csak az volt gyanús, hogy tán túlságosan is gyakran hangoztatták.
Borbíró hirtelen eldobta a cigarettáját, mert már az ujjáig égett. Erről eszébe jutott, ideje visszamenni a hotelba, ahol felesége két napja megszállt. Most sem volt hajlandó özvegy Dragovičné házába jönni, ahol Bálint egy szerény lakást bérelt. Pedig Bitó Pista, a Keszthelyről berukkolt tisztiszolgája, példás rendben tartotta, s még a vizet is kicserélte a virágnak, amit Elzának vett. De a parasztlegény tudta, felesleges az igyekezet. A bárónő most sem fog idejönni.
Mikor Borbíró kilépett a laktanyából, a poszt némán tisztelgett, de Balla Gábor, az ügyeletes tiszt hangja megállította.
– Tudom pajtás, hogy megjött az asszony, de azért ott leszel az öregnél?
– Még kérded? Te is tudod, a Levente napi távollétet csak hiteles halotti bizonyítvánnyal fogadná el – mondta, s nevetve intett búcsút barátjának.
A Korona Szálló felé vette útját, s csak akkor gondolt a reggeli kínos jelenetre.
Fájt neki, hogy csak a reggelinél derült ki, felesége egyedül azért utazott le Bécsből, hogy választásra kényszerítse.
Eleinte Elza még halkan érvelt, de beszédközben mindjobban felizgatta magát, s már a szobalánynak sem kellett hallgatóznia, mert porolgatás közben is hallhatta a báróné hisztériába vékonyodó hangját.
Borbíró nem szólt, csak elszomorították az asszony vádló, keserű szavai. Ezek lényege, hogy ő, Elza, egy asszony, aki, ha még nem tudná, végre családra vágyik, és nem tud tovább így élni. Meg nem is akar. Egyébként a holnap esti gyorssal utazik vissza. Addig döntsön! Vagy kvietál a hadseregből, vagy pedig elválnak. Harmadik megoldás nincs!
Mikor Borbíró belépett a szállodába, a portás tisztelettel hajlongott, csak azt nem értette, mért néz rá olyan sajnálattal a jó fülű takarítónő.
Elza közben lejött a lépcsőn, majd karonfogva átsétáltak az étterembe. Ebéd közben nem tértek vissza a reggeli beszélgetésre. A leves után közölte Bálint Elzával, hogy este Pongrácz őrnagyhoz hivatalos az egész tisztikarral névnapi ünnepségre, és nem teheti meg, hogy ne legyen jelen. Sajnos késő lesz, mire visszaér, mert a Levente nap éjféltől, vagyis holnaptól, érvényes, s pontosan nulla órakor kell Pongráczot felköszönteni. De azért siet vissza. Meg amúgy is vasárnap lévén, nem lesz szolgálatban
Mikor a százados kora este elszabadult Elzától, a lakásában gyorsan átöltözött. Hamar ment, mert Bitó Pista már feltűzte a kitüntetéseit a zubbonyára, miután a díszegyenruháját Dragovičné gondosan átgőzölte.
A kaszinóban nem kellett szabadkoznia a késésért, mikor tíz felé megérkezett. Már teljes hévvel folyt a mulatság. A pirospozsgás Pongrácz őrnagy, mint egy kövér anyakirálynő, mosolyogva emelgette vissza a ráemelt poharakat. Közben általános volt a jókedv, a nótázás, csak egy asztalnál, mint mindent tudó stratéga, pár fiatal hadnagy taglalta az európai konstellációt.
Aztán eljött a várva várt éjfél. Mindenki egyszerre emelte a poharát, és fenékig ürítették az őrnagy egészségére. Akkor jött az est csúcspontja! A zenekar tust húzott, Pongrácz őrnagy elkiáltotta magát:
– Vitézek, lóra!
Erre a tisztek egy kört formálva, székükre lovagló ülésbe a támlával szemben visszaültek. Aztán elhangzott a vezényszó:
– Szomjas a ló!
Erre kórusba énekelték: – Reggel óta megy a ló, megy a ló, mindjárt összeroskad.
Minden szótagnál előre rukkoltak a székkel. S mikor elhangzott az utolsó szótag, a kör szélén elhelyezett asztalról, aki éppen odazökkent, kiitta a letakart tetejű kupát. Azt egy legény újra töltötte a spanyolfal mögött, ezért senki sem tudta, mi jut neki, ha rákerül a sor. Így nem csoda, hogy néhány lovas pár perc alatt kidőlt, ha kétszer kellett lehúznia a kupa pálinkát. De olyan is volt, aki még nem jutott az itatóig.
Egy óra múlva feloszlott a maradék ménes. Az utolsónak maradt három csataló megegyezett, hogy már nem szomjasak. Borbíró büszke volt, mert egyike volt a három hősnek.
Már langyosan sütött a felkelő nap, mire Borbíró nagy nehezen megérkezett a szállodába.
– A bárónő az állomásra ment a korai vonathoz –, közölte a portás, s egy levelet nyújtott át a századosnak, és felpillantott az órára.
– Most már nem tetszik elérni – mondta, s sajnálkozva tárta szét a kezét.
A konflison átolvasta felesége sietős írását, amiben közli, hogy egész éjjel várt rá, de rájött, hogy felesleges. Ezért utazik korábban. Két napon belül táviratozza meg, hogy mi fontosabb neki, a tiszti bojtja, vagy ő?
Harmadik megoldás nincs! Hű, és szerető feleséged, Elza.
Borbíró nagyot ásított, s a zsebébe gyűrte a levelet. Odahaza mielőtt ágyba esett, még Pistát utasította, hogy ne keltse fel senkinek, meg amúgy is vasárnap van.
Azt hitte, még csak most csukta be a szemét, de ez a betyár meg rángatja a vállát. Éppen szitkozódni akart, de ahogy meglátta legénye rémült arcát, rögtön kiröppent az álom a szeméből.
– Most érkezett a küldönc a paranccsal. Azonnal a kaszárnyába! – dadogta Pista, sápadtan az izgalomtól.
– Megölték Ferenc Ferdinánd őfelségét! És Zsófia hercegnőt. – tette hozzá.
Borbírót, mintha villámütés érte volna, megdermedt a hírre, de a következő pillanatban kipattant az ágyból. Három percre rá már a kaszárnyába tartott.
A következő napokat mintha lázálmában élte volna át.
Hajnaltól késő estig nem volt egy percnyi ideje sem. Sokáig, míg a tragédia döbbenete enyhült a szívében, csak a munkájára összpontosított. Napról napra újabb utasítások, parancsok érkeztek, amit újabb, s újabb csoportosítások, átrendezések követtek. Mikor július végén kirobbant a háború, az összes harmadéves növendéket előléptették hadnagynak, s már, mint fiatal tisztek vonulhattak be az új állomáshelyeikre.
Borbíró százados a hadüzenet után már három héttel a 44. kaposvári gyalogezredbe került, s kadétjai helyett a Száva partján parancsolt a századának. A pokoli harcokban, a Szabács alatt épített hadihíd védelméért már több katonája elesett.
Ki tudja miért, tán a vak hadi bürokrácia akaratából, a hajdani kadétja, Gaál hadnagy is hozzá került. Gaál már az első napokban saját magától is megtanulta tereptani ismeretek nélkül, hogyha szikla mögé veti magát, az jól védi a feléje záporozó lövedéktől. Bálint kicsit sajnálta a fiatalembert, mert hiába lett hadnagy, a nagypapája él, sőt nagyon nagy esélye van az öregnek, hogy hamarosan meggyászolhatja majd hősi halott unokáját.
Ha nagy néha eszébe jutott Elza, csak elmosolyodott. A tűzkeresztség napjától őrzött a mundérja zsebében egy neki címzett kuvertát. Hogy megváljon a tiszti mundértól, az eszébe se jutott. Ha felesége kedvéért mégis kérte volna a nyugdíjazását, az a háborúban már félig meddig hazaárulásnak számított volna. Meg gyávaságnak. Mért pont éppen a hadüzenet napján jutott eszébe az elbocsájtását kérni?
Másnap hajnalban újra heves támadás indult Szabács ellen, és a hadihidat is három helyen végzetes találat érte, ami megbénította az utánpótlás szállítását. De egy ponton, dacára a heves tűznek, átjutott a folyón. Gaál hadnagy emberivel éppen az érkezett lőszert rakatta át az üresen várakozó szekerekre, mikor Borbíró százados is hozott pár katonát segítségül, hogy mielőbb elhagyják a tűz alatt tartott terepet. Aztán már villámgyorsan ment minden, pár perc múlva már vihették is a rakományt a tüzérekhez.
Mikor az utolsó szekér is elrobogott, Gaál elővett egy pakli Darlingot, és mosolyogva kínálta a századosnak. Borbíró éppen a cigarettáért nyúlt, mikor a halálos lövés érte.
– Szanitéc! – ordította a hadnagy, s egy földhalom mögé húzta parancsnokát.
Mikor kigombolta a véres zubbonyt, Borbíró még magánál volt, de ködösülő tekintete már jelezte, hogy lelke röppenni kíván. Száját félig kinyitotta, mint aki még valamit mondani akar. Gaál lehajolt, s csak annyit értett a halkan érkező szavakból, hogy a zubbonyából a levelet küldje el feleségének. A hadnagy könnyeivel küszködve, hevesen bólogatott. Hirtelen nem értette, miért lágyul utolsó mosolyra Borbíró arca?
Persze, mert ő nem tudta mi van a feleségnek címzett levélben. Csak egy tőmondat.
„Ez a harmadik megoldás.”
Kisslaki László
Takács Zoltán festőművész illusztrációival
