Én nem. Csak álltam s elnéztem, hogy mikor jön a Balaton, s csakúgy lobogott a hajam, mint egy mozdonykapitánynak, de hamar abbahagytam mert alig láttam a koromtól, ami a szemembe jött. Egy idő után még a kíváncsi szemüvegesek is abbahagynák ezt, nem igaz?
Itt a tantinál is jó volt, mert nem kellett dolgoznom, csónakázhattam napestig, mert az öreg csónakkészítő mester volt. Mesélte, hogy ő készítette a Keszthelyi Vizikapitányságnak a golyóálló mentő-harcicsónakot. A siófokiaknak is. A fonyódi tankosok gyalogezredének meg valami hadi vizijárművet, amiről még most tilos beszélnie, ugyanis ez hadititok.
A többi igaz lehet, de a fonyódi tankosokat nem hiszem el neki, mert tavaly becsapott; - igaz még kicsi voltam. Az úgy volt, hogy egy délután szól nekem, hogy hozzak egy pakli nikotex Munkást, meg egy pakli gyufát.
– Ugorj át ide szembe Szigligetre – mondta – viheted azt a sárga kilbótot, avval hamarabb megjárod mint az egypados bocival.
Erre nagyon megörültem, mert tényleg innen csak egy köpésnyire látszott átellenben Szigliget. Később mikor lelkesen rohanva hoztam a két villakulcsot az evezőkkel, pont akkor mondta, hogy már nem kell neki, mert már sötétedik. Menjek csak ide a trafikba érte, az is elég lesz mára, mert azért a szigligeti dohány az igazi. Na, ezt megjegyeztem neki örökre.
Végre megjött Pali bácsi az utolsó talicska iszappal: – tényleg teregetni volt, s hallotta is mikor a vizibujárt kérdeztem, de éppen akkor pisilte az utolsó piócákat le a lábáról.
– Mer’ régen már a horgászok megették a vízibujárt, az utolsó vöcsköket. Kifogytak azóta, vagy más vidékre költöztek, mint a dolmányos varnyúk. Azok is átmentek Keszthelyre, meg Vonyarcra. Még ma is tele van velük ott a határ – mesélte.
Egyébként Pali bácsi nem szívelte nagyapát.
– Azért, mert ő nem gyűjt, nem dolgozik s issza a borát, mert azt hiszi, hogy a víz lábmosásra való és tán nem is tudja, hogy meginni is lehet.
Ilyen káromlásra még csak nem is válaszoltam.
Még nem meséltem a legjobbat, amit a Balatonon szerettem. A teknőversenyt. Abban verhetetlen bajnok voltam egészen Aligáig. A titok az volt, hogy én a gyúróteknőmmel indultam, míg a többiek mosóteknővel álltak illetve ültek a starthoz. Különben nem is titok. Ezt tudták a versenyzők is, csak nem tudtak a kezdésnél beülni, mert az nagyon kicsi ingatag valami volt, s mindig felborult, a közönség meg röhögött azon, aki ezt megpróbálta.
Aki tudja mi a különbség a kettő teknőfajta között, már maga is megválaszolhatja, hogy mért lettem mindig én az első? Azért elmondom: a mosó az mélymerülésű négyszögletes, otromba tákolmány, míg az én kecses gyúróm egy törzsből kivájt, karcsú, áramvonalas gyorshajóként száguldozott a vízen, ahogy akart. Azt cigány mesteremberek árulták, s vette a nép mint a cukrot. Mást nem is vettek tőlük. Itt nem foltoztatták a lukas fazekakat mint nagypapánál, mert itt előkelő népség lakik. Még piócát se gyűjtenek, pedig terem az dögivel, csak iszapba kell nyúlkálni értük, s már lehet is összeszedni, mert szinte jönnek maguktól is.
Visszatérve a versenyre. Alig ültem óvatosan a gyorshajómba, belekaptam mancsommal lapát gyanánt a vízbe, aztán hajrá! A következő pillanatban már a nádas széléről néztem vissza a partra, alig láttam a zsebkendőt lobogtató búcsúztató tömeget. Persze ha a start sikerült…
Elején még előfordult, hogy rögtön az iszapba fordultam, ilyenkor úgy csináltam, mintha csak piócát akarnék gyűjteni. Különben elárulom bárkinek, nem titok: ha megkívánják a fütyülős cukrot és nincs pénzük, egyszerűen szednek egy marék piócát. Az sem baj, ha nem kövérek. Az egészet beváltják Stankowsky patikus úrnál. Az rögtön pénzt ad érte, de nézzék meg azért maguk is, mert döglöttért nem ad semmit. A többi lehet dagadt vagy sovány, egyre megy. Egyszerű, jó tiszta üzlet, nem igaz? Én felhagytam vele, mert az egész készletem, amit egy dunsztosüvegben tartottam, ellopták. A szomszéd Babócsai ügyvéd úrra gyanakszom, mert nagyon sok fütyülős cukrot osztogatott a nyaraló vendéggyerekeknek, de engem mindig kihagyott.
Ezért volt nekem szép életem itt a Balatonon. Maradhattam volna itt egész nyáron, de már pár nap után nagyon hiányoztak az otthoni esték. Egyik reggel csak úgy útnak indultam valami hülye napozóban. Biztos nyaraló lánygyerek hagyhatta nálunk.
A sorompónál várni kellett, míg elmegy a vonat, én meg szórakozottan a végére kapaszkodtam. A vonat elment, én meg égbe emelkedtem, mint egy kalimpász madár. A bakter sápadtan tekert vissza a földre, mikor felfigyelt a tömeg sikoltozására. Hála istennek, csak a hülye napozómat tépte szét a sorompó. Csak visszamentem, átvettem a klott gatyámat s rohantam a keresztúri állomásra. Már elképzeltem, hogy mi vár odahaza. Pajtás meg Milu megbolondul az örömtől. Nagypapa is, mert ha holnap jó idő lesz, mehetek répát egyelni; de este megint mesélni fog, miután megmostam a lábát, lehet, hogy a csatosüveg bor fogytával, lassanként már nem baka, hanem már fénrik, sőt később tán még lajtan úrrá is avanzsál.
Kisslaki László
Takács Zoltán festőművész illusztrációja