A legjellegzetesebb téli madaraink közé tartoznak a vadludak. Azonban nem a nálunk is költő nyári ludak – azok ősszel elhúznak délnek --, hanem leginkább nagy lilikek. Nevüket az ismert, „V” alakzatban történő repülés közben hallatott „lilik-lilik” hangjukról kapták. Vetési ludak is jönnek északról, főleg a Dunántúlra, de belőlük ma már sajnos a vadászat miatt kevesebb van. A tatai tavon is főleg lilikek jelennek meg. Nagy tavakon, halastavakon pihennek, éjszakáznak, s napközben kirepülnek a vetésekre, legelőkre táplálkozni. Ugyancsak vízimadarak a récék, és közöttük is vannak, amelyek télire érkeznek hozzánk északról. A Duna a legismertebb telelőhelye a kontyos récének, s a kis bukónak. A folyó vagy a tó aljzatáról szedik össze kagylókból, egyéb állati szervezetekből álló táplálékukat.
A ragadozókra áttérve: a rétihéják közül a kékes rétihéja elvétve fészkel is nálunk, de télen kimondottan csak őt lehet látni e madárcsoportból. A rétihéják lepkeszerű, imbolygó repüléssel haladnak a föld fölött egy-két méterre, s szedik össze a főleg mezei pockokból álló zsákmányukat. Szintén télen érkeznek a gatyásölyvek, az itt maradó, illetve északról jövő egerészölyvekhez. Repülés közben farkcsíkjuk alapján lehet elhatárolni a gatyásölyvet az egerészölyvtől; nevét a csüdjét borító tollazatról kapta. Szintén főleg pockokkal táplálkozik. Ugyancsak ragadozók a sólymok, melyek közül télen a vándorsólyom és a kis sólyom – régebbi nevén törpesólyom – van nálunk. Szegeden közismert, hogy a Dóm téri fogadalmi templom tornyára évtizedek óta visszatér telelni egy északról érkező vándorsólyom – azaz nyilván nem egyetlen madár, hanem a kezdethez képest nemzedékekkel későbbi képviselője fajának. Elsősorban a városban élő elvadult házigalambokkal táplálkozik – amelyet a torony tövében található galamblábak, egyéb galambmaradékok is tanúsítanak.
A daru elméletileg csak őszi-tavaszi átvonuló lenne Magyarországon, de az elmúlt néhány évben Szeged környékén sikerrel próbálkozott meg többezer egyed az átteleléssel. A lényeg, hogy táplálékhoz jusson, a learatott kukoricásokban maradt törött kukoricacsövekhez, kukoricaszemekhez; a vetésekben, legelőkön növényi részekhez. Napközben táplálkoznak – a város határából még a Bácskába, Bánságba is kiszállva --, éjjel pedig a szegedi, illetve a kardoskúti Fehér-tón pihennek, ahol az éjszakai ragadozók, főleg a róka, nem tudja őket meglepni. Egyébként „hatótávolságuk” nagyon nagy: Skandináviából Magyarországra egy nap alatt ideérnek.
Jellegzetes, tágabb körökben is emlegetett északról érkező téli madarunk a csonttollú, mely egyes években – ha a magas Északon nem maradtak bogyók számukra – nagy csapatokban érkezik. A városokba is bemegy, s szedegeti az ostorfa és a pagodafa (másik nevén japánakác) terméseit. Embertől nem tartó, szelíd madár.
A rigófélék közül a fenyőrigók több ezres csapatokban is megfigyelhetők télen. Míg jobb idő van, kinn a határban, a füves részeken keresgélnek táplálék után, s ahol sok a kökény, elsősorban annak terméseit eszik – és ha odakünn elfogyott a táplálék, bejönnek a városokba is, szedni az ostorfa terméseit – ilyenkor pár méteres közelségből is láthatók az emeletes házak ablakaiból. Közéjük egyébként néhány szőlőrigó is vegyül, amely nem vonult a Brit-szigetekre telelni fajtársaival. A gébicsek közül a nálunk fészkelő tövisszúró gébics elvonult délre, s helyére megjön a nagy őrgébics, mely ősz közepétől tavasz közepéig tartózkodik nálunk, itt vadászva pockokra, nagy rovarokra – sőt apró madarakra is, amelyeket „karvalystílusban” igyekszik elfogni.
A vetési varjú hatalmas csapatokban érkezik hozzánk télen északi költőterületeiről – mint kiderült, Magyarországra Moszkva környékiek jönnek. Mindenekelőtt pockokkal táplálkoznak – az tévedés tehát, hogy veszélyt jelentenének a vetésekre. Magyarországi költő állománya nemrég szinte teljesen kipusztult a vadászat következtében, s így elvesztették fészkelő lehetőségeiket a vörös- és a kékvércsék is, melyek elhagyott varjúfészkekben nevelik fiókáikat – de néhány éve újra láthatunk kis számban itt-ott vetési varjút nyáron is.
A pintyek közül a fenyőpintyek húzódnak le hozzánk télire északról, megfigyelhető, ahogyan bogyókat, magvakat – például az amerikai kőris magját – esznek. Szintén ilyenkor jönnek meg a süvöltők is, melyeknek, nevükkel ellentétben, érdekes, finom hangjuk van. A hímek gyönyörű piros mellükről, hasukról ismerhetők föl; a fák tetején eszik a magokat.
Most lássuk azokat a madarakat, amelyek amellett, hogy nálunk költenek, télire sem vonulnak tőlünk el. A legfeltűnőbbek közé tartoznak az erdei fülesbaglyok, melyek nevüknek megfelelően az erdőkben fészkelnek, de télire csapatosan húzódnak be a kedvezőbb klímájú emberi településekre, és „nappaloznak” akár százasban is. Főleg a fenyőket, de a nagy platánokat, pagodafákat kedvelik, melyek viszonylag kevésbé forgalmas helyeken, például háztömbök nagy belső udvaraiban vannak. Ha ember megy el a fa alatt, megnézik nagy, narancssárga szemükkel, aztán, ahogyan elhaladt fájuk alatt, alszanak tovább. Éjszaka aztán – egyik erre, másik arra – kirepülnek rágcsálókra vadászni.
A szürkegémek, nagy kócsagok alapesetben vonulók, de sokan megkísérlik megspórolni a vonulást s az ezzel járó energiaveszteséget. Leeresztett halastavak rengeteg apró szeméthalat tartalmazó pocsolyáiban halászgatnak, máskor lucernaföldeken pockoznak. Sajnos nincs mindig szerencséjük: ha leesik a hó és befagynak a vizek, nem találnak táplálékot, és tömegesen pusztulhatnak el.
A bütykös hattyú a Balatonon télen-nyáron is megfigyelhető. Ha befagy a Balaton, akkor a még többnyire jégmentes nagy folyóinkat keresik fel, így a szegedi Tiszát is, ahol etetik is őket a sétálók (a hattyúkat, kacsákat – más madaraink legtöbbjétől eltérően – lehet kenyérdarabokkal is etetni, rájuk nem ártalmas ez a táplálék). A kis vöcskök közül is meg-megpróbál egy-egy példány áttelelni, ügyes bukóművészetével apró halakat fogva. Egy-egy guvat, szárcsa, vízityúk szintén megpróbálkozik az átteleléssel, például a szegedi pláza-tavon, ahol növényi táplálékokkal etetik is őket. A récék közül a tőkés récék nemcsak költenek nálunk, hanem telelnek is, nagy csapatokban a folyókon, halastavakon; közéjük északról érkező példányok keverednek. Dankasirályaink szintén nem vonulnak el, nálunk telelnek, Budapesten közismertek a hidak környékén kenyérdarabokra „kolduló” madarak. Közéjük viharsirályok is vegyülnek.
A ragadozók közül a réti sasok száma is megnő télen: nemcsak a nálunk kelt, de az északról érkező példányok is igyekeznek a Kárpát-medence viszonylag kedvező éghajlati viszonyai között áttelelni, például a Hortobágyon, a szegedi Fehér-tavon. Madarászok táplálék – például elhullott halak – kihelyezésével segítik őket.
Legkisebb madarunkat, a királykát is megfigyelhetjük télen. A tüzesfejű királyka hazai telelését Kasza Ferenc figyelte meg és bizonyította még a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején. A sárgafejű királyka is behúzódik a lakott helyekre télen. A búbos pacsirta állandó madarunk, e télen jobban megjelenik lakott helyek környékén, a város szélén, s hallatja „tyityeriü” hangját. Végül, de nem utolsósorban az egyik legismertebb madarunk, a fekete rigó egykor vonuló volt, de rákapott a hazai telelésre – nem is mértékben annak köszönhetően, hogy szerencsére egyre többen etetik a madarakat. A feketerigók – és a közéjük vegyülő, nagyobb testű léprigók is – szívesen veszik az almát, a levesben főtt zöldségeket, a főtt krumplit, s ajándékozzák meg a megfigyelés gyönyörűségével a madárkedvelőket.
Farkas Csaba
