Miért esnek szét a nagy tervek már a második héten?

Nem azért, mert gyengék vagyunk. Nem azért, mert nincs akaraterőnk. Hanem mert az egész fogadalom-őrület egy óriási csapda, amibe évről évre beleesünk.

Gondoljuk csak végig. December 31-én, pezsgővel a kézben, lelkesen kijelentjük, hogy mostantól minden más lesz. Holnaptól napi ötven felülés, vegán étrend, lefekvés tízkor, olvasás órákig. Egy csapásra átrajzoljuk az életünket, mintha csak egy kapcsolót kellene átbillenteni.

Aztán jön január második hete. A hétköznapok visszarendeződnek a megszokott tempóba. A munkahelyi határidők, a fáradt esték, a barátokkal való találkozók. Az élet pontosan olyan marad, amilyen volt, csak mi közben próbálunk egy teljesen új emberként viselkedni. És ez egyszerűen nem működik.

A pszichológusok régóta tudják, hogy a radikális változások ritkán maradnak fenn. Az emberi agy szereti a megszokást, a kiszámíthatóságot. Amikor hirtelen mindent megváltoztatunk, az agyunk lázadozni kezd. Stresszhormonok áradnak el, a motiváció elillan, és pár nap alatt visszazuhanunk a régi kerékvágásba.

A bukás nem bukás, hanem visszajelzés?

Amikor abbahagyjuk a fogadalmat, általában így érezzük magunkat: Megint elbasztam. Megint nem megy. Talán tényleg nincs bennem akarat.

De nézzük meg máshogy. Mi van, ha az újévi fogadalom kudarca tulajdonképpen egy ajándék? Egy jelzés arról, hogy túl nagy falatot akartunk lenyelni, vagy olyan célokat tűztünk ki, amik valójában nem is a mieink.

Vegyük példának a száraz januárt. Sokan belekezdnek, mert úgy érzik, kellene. Mert mindenki csinálja. De ha őszinték vagyunk magunkhoz, talán nem is az alkohol az igazi probléma. Talán csak egy péntek esti bor hiányzik a barátnőkkel, vagy egy sör a focimeccs alatt. És ha ezt beismerjük, akkor nem kell szégyellnünk, hogy nem vagyunk képesek harminc napig teljesen tartózkodni.

Ugyanez igaz a diétára is. Lehet, hogy nem arról van szó, hogy végleg ki kell írtani a cukrot az életünkből, hanem arról, hogy talán ne együnk meg egy tábla csokit minden este. A kis változás is változás.

A fenntartható apróságok ereje

Azt tapasztalhatjuk, hogy az igazán tartós eredményeket nem a drasztikus fordulatoktól várhatjuk, hanem az apró, szinte észrevétlen módosításoktól.

Egy kutatás szerint azok, akik heti két edzést terveznek maguknak, sokkal nagyobb valószínűséggel tartják be a céljukat, mint azok, akik ötöt. Miért? Mert két edzés belefér az életükbe anélkül, hogy teljesen átszabná a napirendjüket. Nem egy új életmódot építenek, hanem a régit finomhangolják.

Gondoljunk csak bele. Ha minden nap tíz percet sétálunk többet, az éves szinten több mint hatvan óra mozgás. Ha hetente kétszer főzünk otthon ebédet munkahelyre, az év végére több mint száz házi készítésű étel. Ha minden este lefekvés előtt öt percet olvasunk, az több mint harminc óra olvasás évente.

Ezek nem forradalmi változások. Nem fogjuk őket kiposztolni a közösségi médiába. De ezek maradnak meg. Ezek épülnek be az életünkbe úgy, hogy közben nem szakad szét minden.

Amit az elhibázott fogadalmak megtanítanak

Amikor abbahagyjuk a nagy tervet január közepén, lehetőségünk van megérteni, mi nem működött. És ez aranyat ér.

Talán rájövünk, hogy reggel hétkor futni menni télen teljesen irreális, de délután négy körül, amikor úgyis szünetet tartunk, simán be tudunk iktatni egy gyors sétát. Vagy kiderül, hogy a cukor teljesen kizárása nem megoldás, de ha csak a munkahelyi büfében hagyunk fel a nassolással, az máris sokat számít.

A bukott fogadalom valójában egy próbakör. Megmutatja, hol vannak a határaink, mi az, ami túl sok, és mi az, ami belefér. És ha ezt a tudást felhasználjuk, akkor a következő lépésünk már sokkal biztosabb lesz.

Sok sikeres ember vallotta be már, hogy a legnagyobb áttörésük előtt számtalanszor megbuktak. Nem azért, mert gyengék voltak, hanem mert tanultak. Minden bukás finomította az elképzelésüket arról, mi is működik valójában.

Mit tegyünk most?

Ne nézzünk vissza dühösen vagy szégyenkezve. Ehelyett tegyük fel magunknak ezeket a kérdéseket: Mi volt túl sok? Mi az, amit szerettem volna elérni, de reálisabban? Mi az, ami belefért volna az életembe anélkül, hogy darabokra szakította volna?

És aztán válasszunk egyet. Egyetlen apró dolgot, amit a következő héten meg tudunk csinálni. Nem holnaptól, nem egy hónapig. Csak ezt a hetet. Aztán majd meglátjuk.

Ha minden héten egyetlen apró dolgot megtartunk, az év végére ötvenhárom apróság lesz. És az ötvenhárom apróság sokkal többet ér, mint egy nagyszerű, de két hétig tartó elhatározás.

Szóval igen, abbahagytam az újévi fogadalmamat. De helyette találtam valamit, ami tényleg az enyém, ami belefér, és ami marad. És ez sokkal jobb érzés, mint bármelyik Instagram-kompatibilis álom, amit soha nem tudtam volna tartani.