Mose Bábel szerette a mézes vodkát. Főleg az akácmézest. Bajtársai elnézték neki, hiszen nemrég kapott fejlövést. A vörös csillagos türkmén harcosok is hibbantnak tartották, mert hiszen Allah előtt még mézzel is tréfli volt az alkohol; a hasis mégiscsak jobb – vélték. Ez annyira kézenfekvő, minthogy Mekka a szentváros és nem Moszkva.
Takács Zoltán festőművész illusztrációi
Bábel egyébként már a háború előtt is hivatásos közlegény volt, mert kedvelte a sereget; tehát nem túloztak a türkmén efendik… A mézszerető katona betegállományban volt, mikor karácsony tájt már itt tombolt a harc a Német birodalom szívében; - alig egy kőhajtásnyira Balatontól. Többek közt a pápai ejtőernyősök is megpróbálták Fonyód-Marcali vonalán fedezni a visszavonulást, de nagyon sokan örökre itt maradtak anélkül, hogy fürödhettek volna Csisztapuszta gyógyvizében és mocsétázhattak volna a gyógyiszapban az álommá vált majdani unokáikkal. Igaz, a gyógy-piócák már nem dolgoztak a fürdőben, mert egy szerelvény elvitte őket a vagongyár teljes felszerelésével Vlagyivosztokba. Egyébként a férgeknek mindegy volt, hogy kinek a vérét szívják. Még nem is sejtették szegények, hogy legtöbben mint idült alkoholisták végzik.
Bábel december végén kapta a fejlövést, amiért tápzsoldra írta a katonaorvos. A baleset úgy történt, hogy mikor a napi harc végén az utolsónak kilőtt lövedék is nyugodni kívánt, éppen Mose fejében akart megpihenni. Pontosan akkor találta el a golyó, mikor kihozták a finom feketekenyeret a lövészárokba. A véletlen úgy hozta, hogy pont egy ezredmásodperccel azelőtt, mielőtt szegény összeesett volna, egy hatalmas pofont kapott a Pável nevű motoros zászlóaljfutártól. A szegény kurír nem is gondolta, hogy ilyen fergeteges hatása van a tenyerének. Mose elzuhant, mint egy véres zsák a lövészárok alján. Két napig eszméletlenül feküdt a szakácsuk sátrában, míg végre kinyitotta a szemét, és elhaló hangon valami italért könyörgött.
Utólag már hiába derült ki, hogy a vodkás demizsont nem is ő emelte ki az ordonánc motorjának az oldalkocsijából; - de mit segít már ilyenkor Pável nyilvános önkritikája?
Lassanként, miután Mose a bajtársai segítségével újra megtanulta a nevét, annyira kitört rajta a méz utáni vágy, hogy már csak szükségből fanyalodott az ízetlen vodkára. A szerencsétlennél egyre súlyosabbá vált ez a függőség. Egy hónapra le is csukták, mert egy bödön mézért odaadta a kocsmárosnak Kuprin százados arany zsebóráját. Amit persze még melegében ellopott tőle Igor géppuskás. De nála sem ketyegett sokáig, mert másnap hősi halált halt. Azóta az a finom óra a szanitéc legféltettebb kincse.
Már jól benn jártak az évszázad negyvenhatodik esztendejében. Bábel ezrede már Sármellék alatt állomásozott, mert valahol az irodában elhányódott a hazamenetelre szóló ukáz. Augusztusban váratlanul megjelent az új forint, és avval együtt szintén váratlanul Nabokov őrmester is. Itt a laktanyában nem tudták a katonák, hogy az altiszt majdnem életével fizetett a szerencsétlen neve miatt. Dacára, hogy mint méhész, elismert szakértője volt a szovjet méhek munkásosztályának; - még jó, hogy nem a lepkéket tanulmányozta, mint a névrokona, a nyugati orosz származású író, aki akkor elismert nemzetközi szakértője volt a pillangóknak. Arról a Nabokovról még senki sem sejtette, hogy vagy tíz év múlva írni is fog valami Lolita nevűről, aki még kiskorú volt. Az a derék irodalmár nem is tudta, hogy akaratán kívül majdnem Szibériába küldi ezt a derék szovjet harcost. Úgyis ült már ott vagy négyezer Nabokov.
Az őrmester Székesfehérvárott szerencsésen tisztázta magát, mert bizonyítottan semmiféle kapcsolata nincs a könyvekkel, és a rovarokat sem ismeri, kivéve azt a százmilliót, akik a laktanyában tartózkodnak. De azok állandóan, s nem ideiglenesen, mint a katonák.
A jóakaratú tábornoka először elhozta az őrmestert Keszthelyre, hogy ne legyen szem előtt, majd innen is továbbrejtette egy sármelléki laktanyába.
Nabokov első ténykedése az volt, hogy a kantinból jövet elkapott egy falon átmászó katonát. Megállította és kipakoltatta a zsebében dudorodó üvegeket. Mikor kiderült, hogy nem törkölyt hozott be kincstári pufajkáért, hanem csak mézet rejtett a két befőttesüveg, akkor Nabokov, zárka helyett megveregette a megszeppent katona dísztelen vállapját. A harcos zsoldkönyvéből kiolvasta, hogy a legény a Bábel névre hallgat. Ez valahogy ismerősnek tűnt neki; úgy emlékezett, hogy egy ilyen nevű alakot kivégeztek mostanság lólopás és hazaárulás miatt. Nem kérdezősködött, mert tanult a maga esetéből. Valamifajta rokonérzésből, rögtön kinevezte Mosét a kantinban lógó faliújság főszerkesztőjének. Nabokov nem hiába volt kultúrtiszt; rögtön kiszúrta, hogy ez a katona biztos ismeri a kisbetűket is.
Az őrmester mint méhész, pártfogásba vette a mézbeteget. Gyakran bejárták a Kis Balatont és a Nagybereki mezőket, akácosokat. Az ilyen utak alkalmával Mose közelebbről is megismerte a csodálatos méh- és darázsfaunát. Néha mozdulatlan, órák hosszat figyelte némán a napozó óriás kürtös darazsat és a lopakodó lopódarazsat. Nagyon boldog volt, mikor hébe-hóba falusi bundásméhet is látott. Mose néha-néha vásárolt is a méhészektől tiszta akácmézet, de az is igaz, hogy öt forintot is elkértek egy kilóért.
Nabokov tanítgatta kedvenc katonáját, hogy hol is legeltetik a méhészek a munkásaikat, ha csak tiszta akácmézet szeretnének begyűjtetni, vagy ha netán erdei virágmézet is kívánnak pergetni. Sőt, az őrmester elvitte Mosét arra a terepre is, ahol az igazi hungaricum számba menő, vaddohány-virágméznek való terem. – Ezt a helyet egy ottani szakember ingyen megmutatta az orosz kollegájának.
Emléknek csupáncsak egy téli zubbonyt és egy pár csizmát kért.
Egyébként a szerkesztői munka nem volt nehéz, amivel Bábelt megbízta. Leginkább csak a gombostűvel kellett feltűzni a szebbnél szebb nagyméretű képeket, amikkel a kultúrtiszt ellátta. Ezeken Sztálin elvtárs volt látható, amint éppen elmélyülten Leninnel beszélget, vagy éppen a néphez szónokol. Ott persze magától értetődik, hogy a büszke anyák a csecsemőket magasba emelve mutogatják neki, mintha mondanák, hogy:
– Látod elvtárs, a tanításod szerint alkottuk. – Meg hogy:
– Ugye milyen szépre sikerültek?
Persze, ezeket, az extra-pufók babákat, vagy negyven versztáról is begyűjtötték a propagandaosztály emberei; szép mai szóval mondva: a fotoshootingra. A képeken még a csecsszopókon is gyönyörű pionírnyakkendő vöröslött, és olyan élethű volt az egész, hogy csak éppen azért nem lobogott az anyák haja és a csecsemők piros kendője, mert a legénységi kantinban sose volt huzat. De a katonáknak mégis az a kép tetszett legjobban, ahol Sztálin elvtárs éppen íróasztala sarkára tolva a Donyeci Vízerőmű tervezését pihenés kedvéért az áhítattal hallgató Hacsaturjánt oktatja a zeneszerzés fortélyaira. Miközben persze az örmény komponista könnyes szemmel csüng a nagy Tanító ajkán.
Később Nabokov feltetetett Rákosiról is egy angolbélyeg méretű képet. Mose akkor tudta meg, hogy ez a kis kövér kopasz nem is német, hanem Magyarország tanítója és vezére, és az országot is így hívják, ahol most éppen ideiglenesen állomásoznak. Ezen később az egész körlet roppantul meglepődött, mikor Mose elújságolta nekik.
Nabokov a maga módján egyengette az édes torkú katonája karrierjét. Mose még új embernek számított a posztján, de már az őrmester nyilvános dicséretben részesítette a szerkesztőjét, mint élenjáró faliújság felelőst; s jutalomból pedig átnyújtott neki tíz forintot. A katonákat ette az irigység, hiszen ezért a pénzért már egy sajtár igazi lőrét is lehetett kapni az ottani őstermelőktől. Mivel ilyen kitüntetés még nem volt a Vörös hadseregben, ezért Bábel mihelyt csöpögő testtel kimászott a legénységi uszodából, Nabokov sorakozót vezényelt, s a szerkesztője mellére tűzte a „Vörös Hadsereg kiváló vízímentője” jelvényt. De Mose bírta a fájdalmat, mint egy igazi szovjet-indián. Fel se szisszent; csak akkor könnyebbült meg, mikor öltözéskor áttűzhette bőréről a zubbonyára a kitüntetést.
Az őrmesterétől ráadásul kapott még egy írást is, amivel már egyedül is becserkészhette a Kis Balaton vidékét, és ismeretséget kötött a helyi természetbúvárokkal. Különösen a zalavári Rónás Bubival barátkozott, aki egy vidám fickó volt, és közkedvelt madárfestő. Gyakran átjárt éjjelenként a déli országhatáron az árukészletét felújítani. Tényleg nem vált hátrányára, hogy úgy vágott az esze, mint egy szamuráj kard. Mose, félig-meddig meg is bízott Rónásban mert rokona volt a kocsmárosnak, akitől a század a feketén vágott disznót szokta venni. Ezért természetesen nála cserélte be a szanitéc értékes arany zsebóráját is, húsz deka törtaranyért. Idővel már csak Bubitól vásárolták a körletüknek szükséges bort, pálinkát, miegymást. Mikor a forint már biztos pénznek számított, Mose már csak az újpénzben fogadta el a kincstári holmik ellenértékét; – még jól fog jönni neki rubel helyett.
Egyébként már megjött a parancs, hogy nemsokára lecserélik őket egy belevaló baskíriai ezredre. Zsoldfizetés majd még itt lesz, hogy vehessenek valami helyi emléket babájuknak.
Mose még régen megígérte Bubinak, hogy szerez neki egy vadonatúj dandártábornoki prémkabátot, amit húsz darab sarki rókából varrtak; – történészek szerint ilyet viselt Kutuzov herceg is, a boronyinói ütközet előestéjén. De sajnos a csomag valahogy elkallódott a postán.
Bubi nagylelkűen nem kérte vissza az előleget, mert mesésen keresett amúgy is.
Este a kantinban váratlanul közölték, hogy megjött a hazamenő parancs és másnap elkezdik a bevagonírozást. Ezért mindenfajta kimenőt letiltottak. Nagy volt az öröm és visszhangzott a hurrá, mint mikor a tábornok lova trappol a szemlén, hátán a gazdájával. És hajnalig folyt a vodka…
Kora reggel harsány riadó sorakoztatta a legénységet. A lassabbakat a táborcsendőrök gumibotja kérlelte szaporább tempóra. Futótűzként terjedt el a sorok között, hogy az éjjel feltörték az ezredkasszát és elvitték a kifizetésre váró zsoldot. Sőt a tábornok zacskóját is, amiben az öreg a gyémántjait tárolta, amit a háború alatt gyűjtött fáradságos szorgalommal. Ő ugyanis konzervatív ember volt; nem bízott a bankóban. Na meg a gyémánt kis helyen is elfér.
A létszámolvasásnál rögvest kiderült, hogy csak egy katona hiányzik. Mose Bábel. Betolták a vonatszerelvényt, és elkezdődött a berakódás. Közben a szovjet katonai hatóságok a magyar szervekkel karöltve, országos körözést rendeltek el, és lezárták a határokat. Eredmény nélkül. A szerkesztőt mintha föld nyelte volna. Az ezred főtisztjeit megbilincselték és különrepülővel Moszkvába szállították. – Egyelőre...
Csak évek után derült fény a rejtélyre.
Mose már régen eldöntötte, hogy nem megy haza. Tudta, hogy ehhez tőke kell, de nem idegeskedett; - legfeljebb majd felveszi a neki járó obsitját a pénztárból. Annyit, amennyi szerinte neki jár. Mikor váratlanul kihirdették az indulási parancsot, a képszerkesztő higgadt maradt. - Tudta mit kell tennie. Gondolatban már ezerszer végigpróbálta. A páncélszekrény kulcsmásolata már egy hónapja a zsebében volt. Szerencséjére a fegyvermester falubelije volt, és irtózatosan berúgott a rovarirtóval ízesített vodkától, amit a születésnapjára vitt neki a műhelyébe. Mose gyorsan dolgozott. Értett hozzá. Mikor beosont az irodába és kinyitotta a páncélszekrényt, kellemesen meglepődött a bőrzacskón, amiben a gyémántok szorongtak. Úgy vélte, hogy ez nagyon szép emlék a katonaidejéből. – Na meg egy megye is Dáriusként élhetne belőle haláláig.
Átmászott a laktanyakerítésen, s egy óra múlva már Rónás Bubi civilbe öltöztette és nekiindultak a csempészúton a déli határ felé. Bubi szívesen tette, mert egy szakajtóra való bankót kapott érte.
Epilógus:
Egy évre rá, Izmirben egy új szálloda büszkélkedett a parti sétánysoron. A megnyitón a polgármester tartott beszédet az előkelő vendégkoszorú előtt. Mose Bábel szerényen hallgatta apósa magasztaló szavait a mellette álló Nabokov barátjával, a „törökmézgyár” tulajdonosával.
A volt őrmester ugyanis még élni akart, s ezért már hamarabb megérkezett; – vadászgéppel. Nem csoda; Sármellékről csak olyan indul… Meg aztán szép pénzt is kapott a gépért.
Egy arra osonó pincér tálcájáról Mose levett egy párás kristálypoharat és élvezettel belekortyolt a dohánymézes vodkába és barátjára mosolygott. Talán a faliújság jutott eszébe…
Kisslaki László
