Kánikula ide, forróság oda, menni kell egyik helyről a másikra, mindenkinek a dolgára. Távolságokat kell megtenni gyalog, kerékpáron, autóval, kinek hogyan esik jobban és olcsóbban az út. Bármivel is történjen a közlekedés, bizony jó megállni egy-egy liget szélében, vagy út menti fa árnyékában megpihenni. Így voltam ezzel magam is, amikor aztán a megszokott úton járva azt tapasztaltam: bizony kivágták az út menti fákat. Hatvan-nyolcvan éves, vastag törzsű fák voltak, dió és szilfa vegyesen, kicsit szabálytalan sorban egymás után. Ki tudja, miért pusztították el őket, kinek voltak útjában, vagy talán téli tüzelőnek kellett valakinek? Válasz nincs. De kit is kellene megkérdezni e felől, ki felel azért, ha az út menti fákat kivágják? És ráadásul nem is pótolják, nem ültetnek új fasort a régi helyére. Senki nem kérdez, és persze nincs is, aki feleljen. Az utak menti növényzetért, azok gondozásáért – gondolom - az utakat fenntartó cég kellene, hogy felelősséget vállaljon.  Szomorú, hogy napjainkban a környező zöldfelületbe évtizedek alatt beágyazódott fasor, a térség táji szépségét meghatározó, esetleg egy települést már messziről jelző lombos fák sora eltűnhet egyik napról a másikra. Azon túl, hogy árnyat is adott, szépséget sugárzott, madarak, bogarak élőhelye volt. Aki ilyen cselekedetre képes, vagy ilyen utasítást ad, hogy vágjanak ki két emberöltőnyi életet megélt fákat, azok pótlása nélkül, az bizony silány lelkivilágról tesz tanúbizonyságot. Az állatok védelme napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kap: aki rosszul bánik a rábízott állattal – legyen az akár saját tulajdona is – annak büntetés jár. A fák, fasorok védelme több figyelmet érdemelne, hiszen mire egy fa akkorára nő, hogy árnyékot is adjon, bizony el kell teljen legalább egy évtized. De a fák, fasorok funkciója persze ennél sokkal összetettebb: esztétikai jelentősége, oxigéntermelői feladata mellett ezernyi mikroorganizmus élőhelye, amelyek szoros összefonódásban, szimbiózisban vannak egymással. Ha valaki nem is igazán természetvédő, nem járkál erdőben, ligetben, legalább a száraz tények okán is nagyobb felelősséget érezhetne a fák iránt. Semmi esetre sem csökkentve az állatokkal szembeni nemtörődömség, brutalitás elítélését, azt gondolom, hogy súlyos büntetés járhatna annak is, aki egy táji képet akár csak egy fa kivágásával is indokolatlanul tönkre tesz. Nem szólva teljes allék eltüntetéséről, egy táji kép, egy provincia jellegzetes megjelenési formájának csorbításáról. 

Kicsit tekintsük ki a világra, nézzük meg például a Európa egyik legszebb fasorát, Anglia Armoy településén a Bregagh road-ot. A kétszáz évvel ezelőtt telepített bükkfák sora ma teljesen összeér, aki alatta sétál, egy katedrálisban érezheti magát. De nem csak egy táj karakterét határozzák meg a fák. Nézzük például Párizs egyik legismertebb részének, a  Camps-Élysées-nek a fáit. Az út két oldalán minden évben szabályosra nyesett fák lényeges elemei ennek a városképnek.  Vajon milyen lenne fák nélkül? Persze az a fasor, aminek okán én ezeket most szóba hozom közel sem volt olyan gyönyörű, mint az angliai, vagy a párizsi, és csak az út egyik oldalán voltak nem is egyenlő távolságra egymástól, de mégis…

Szót ejtettünk már szépségről, hasznosságról, fontos élettérről a fák együttes megjelenésével kapcsolatban. Van még azonban egy lényeges szempont, az érzelem, amely ezernyi szállal kötheti az embert e csodálatos növényzet társulásos megjelenéséhez. Legyen az mezőn, faluszélen, városba vezető úton, vagy nagyvárosi tereken. Tele érzelemmel a dal, az Akácos út című nótát mindenki ismeri: Akácos út, ha végig megyek rajtad én, Eszembe jut egy régi szép regény: Nyáreste volt, madár dalolt a fán,  s ott kóborolt, csavargott egy cigány…. Aztán Kosztolányi Dezső verse, (bár sokan inkább sanzon formában ismerik) az Üllői-úti fák gyönyörű vallomás: Az ég legyen tivéletek,  Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg, ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjuság, Üllői-úti fák.
Ha a Teremtő nem gyötör, nem csavarint még egy nagyot a forróság miatti tűrőképességemen, talán észre sem veszem, talán fel sem tűnik a nincs. Mármint, hogy nincsenek meg a fák, melyek korábban voltak és éltek, s nem írom most ezt ide:
Ne bántsátok a lombokat, Hadd nőjenek, viruljanak az égre, Hadd mosolyogjanak napban, esőben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék magasba a rigók dalát.(Juhász Gyula)

 

 

Tóth Katalin