Bödön bácsi birkával

A zsúfolt kórházvonat Kolozsvárra vitte a sebesülteket. Oda úgy érkezett meg Borbíró Gáspár, hogy csak a két fekete szeme csillogott ki a gézlabdából. Mikor két hónapra, a sokadik operáció után végleg levették arcáról a kötést és a tükörbe nézett, a legény belejajdult fájdalmában:

- Milyen asszonyt kapok én ilyen pofával? - és megeredtek a könnyei.
A kíváncsi bajtársaknak elmesélte, hogy a balesetet véletlenül, egy pálinkától gőzös baka okozta, aki páncélosát kilőtte, mert orosz tanknak nézte. A kórteremben sokan irigyelték, és szívesen cseréltek is volna vele, amiért neki szerencsésen véget ér a háború. Gáspár nem ment vissza a világ csúfjára a falujába, ahonnan berukkolt. Kapott egy házat sajátja helyett, egy távoli kicsi faluban.

Mikor odaérkezett, először is lejelentkezett a hivatalba, ahol a jegyző úr egy kuvertában átadta neki az ezüst vitézségi medált. Az első napokban bemutatkozó vizitbe még lejárta az elborzadó szomszédokat, aztán csak a földjén dolgozgatott. Egy erdőrész is járt neki, ahová csemetéket ültetett; összeaprította a villámvágta fákat télire, és többszöri fordulóval hazafuvarozta. Otthon még tett-vett esténként a ház körül. Este olvasgatott a petróleumlámpa mellett, míg álomba nem rogyasztotta az asszony utáni vágyakozás. A vasárnapi szentmisén kívül nem járt ő aztán senkihez, pedig a szíve kívánta a társaságot, hiszen míg emberi arca volt, szerették jószívű barátságát, vidám kedvét, amit szegénysége sem tett keserűvé.
Lassan teltek a hónapok. Az ősz lombjait vesztve egyezkedett a téllel, hogy jönne-e idén korábban, mert valahogy már nagyon mehetnékje van. A tél rábólintott, mert már ők se tudták, hogy hány millió éve adják át egymásnak a szolgálatot. Ezért váratlanul érte a falut, mikor október elején lezuhant a hó, és hajnalra már dunyhaként takarta a vidéket. Az üregi nyulak nem győztek szitkozódni, mert alig tudtak reggel kimászni a szabadba.
Még alig világosodott, mikor Pál atya átküldött Gáspárért, hogy segítsen eltakarítani a havat Rózsának. A legény máskor is átjárt, ezért most is csak bekecsét rántotta magára. Kántor Rózsának az eklézsia adott kenyeret, mert annak idején a templom kapujában felejtett csecsemőt magához vette szoptatni. A féléves kislánya nem bánta; nem vesztek össze, hisz mindkettőnek jutott egy - egy darab élet. A kis Ica aznap született, mikor Gábor László honvéd életét vesztette a haza védelmében. Szegény Kántor Rózsa; lányként maradt özvegyen, mert a háború azt sem engedte, hogy a vőlegénye férjként menjen meghalni. Egyébként sose tudta meg a csendőrség, sem a falu népe, ki rakta le az éjszak a rongyokba csomagolt kis lelket. Legtöbben menekültekre gyanakodtak, ahol tán az anya meghalt útközben.

A lány megörült, mikor meglátta Gáspárt a lapáttal. Már rég megszokta az arcát, a mélyből izzó szomorú szemeit, és lassan-lassan a közös munka a templom körül közelebb hozta őket egymáshoz.
Nem beszéltek róla, de Rózsa rég érezte, hogy talán már a születéstől egymásnak teremtette őket a Jóisten. Egyik este Gáspár, miután felvágta a rönköket a favágítón, segített a lánynak az apróbbját a fészerbe vinni. Benn, ahogy letették a vesszőkosarat, Rózsi kiegyenesedett, s egy pillanatra elkapta a férfi vágyakózó, könyörgő tekintetét. Gáspár csak állt némán, mozdulatlanul. Rózsa tétován, remegve hozzáment, átölelte, s magához szorította, mintha sohase akarná elengedni. A legény meg csak nézte mereven, tűrte a lány ölelését, mint egy bálványszobor, aztán hirtelen vaderővel körbefonta karjaival.
Rózsi megdöbbent, ahogy testéhez simulva érezte Gáspár szorítását, mint ahogy egy fuldokló kapaszkodik megmentőjébe. Az asszony csitítgatva simogatta a legény haját, mert érezte, az ember egész testét rázta a belső, görcsös zokogás.
Pünkösdkor Pál atya maga is elérzékenyült, mikor megáldotta a térdeplő párt, majd meghatódva beszélt a házasság szentségéről. A leghátsó padban Ica édesdeden aludt, mellette meg Zolika elmélyülve nézegette az ujjait. Érdekesebbnek vélte, mint a szüleit az oltár előtt. Nem érdekelte, hogy mostantól Borbírónak is hívják, nem csak Zoltánnak, amit Pál tisztelendő úrtól kapott a keresztségben. Még akkor frissen, mikor rátaláltak.
A békében eltöltött áldott éveket nagykanállal zabálta az idő. Rózsa is csak akkor vette észre, hogy létezik egy égi homokóra; s azt aztán igazán jól elrendezte a fennlakó magasságos Úristen, hogy ne láthassuk, életünkből hány maroknyi évet, vagy csak órát rejteget még a felső fertály. Tegnap is rácsodálkozott a konyhaajtóra vésett rovásra, amit Szent Patrik napján húzott Zolika feje fölé, hány araszt is nőtt a gyerek azóta? Múltkor már a mellénykét sem tudta rajta összegombolni, amit Pál atya hordott kislegény korában.
Az esküvő óta már hetedszer hozott új telet a karácsony hava, s a Borbíró családnak is immáron hetedszer vágott disznót Kotrós József cukrászmester.
A kis Kotrós gyerek már szoknyáskora óta böllér szeretett volna lenni, de szülei nem bírták taníttatni. Sokba került volna a disznó, amit a mester kért oktatási anyagként. Ezért aztán az apa úgy határozott, hogy cukrász lesz a gyerekből. De a torták mestere azért továbbra is hűséges maradt a böllérkéshez.

A disznóölés reggelén Borbíró Ica is várta Kotrós bácsi érkezését. Már nem a vágás miatt, hanem mert ritkán látni olyan böllért, aki rigójancsit meg krémest hoz a család gyerekeinek. Meg azt is tudta, hogy estig ő figyeli öccsét. Igaz, hogy csak félévvel fiatalabb nála, de mégis az orrát, száját kell törölgetnie, óvni, vigyázni minden lépését; ilyen ritka eseménykor Zolika ég a segíteni akarástól.
Mikor a kislány reggel az utcára nézett, Zolika már a kút mellett az öreg hárs tetején ült, mint egy kalimpászmadár, hogy legelőbb lássa, mikor fordul be a keresztnél a nagykucsmás, apró cukrász. Először tavaly sikerült neki a fakoronáról elrikkantani az örömhírt az udvar fölött. Ezután, mint egy fogadóbizottság, a kutyával elébe rohant a félútig.
A kisgyerek nagyon sajnálta a családtag számba menő disznót, de hát minden télen így kell ennek lennie. És ha a felnőttek annyira örülnek neki, akkor neki is részt kell venni benne, mert nélküle - ugye - nehezen végeznének. A zománcozott, fehér nagyvájdlingot mindig ő cipelte ki a nyári konyhából a belsőségeknek. A sót és kiskést apjának ő adja keze alá a százéves tölgyfaasztalnál, hogyha a pörzsölt disznónak levágja a farkát, kézközelben legyen. Azt ő eszi meg rögvest, mint a Borbíró család legfiatalabb férfitagja. A striglivakarót is meg kell, hogy keresse; ha jól emlékszik a fészerben a keresztgerendán van az eresz alatt. Annak meg az a hivatala, hogy amikor az utolsó szalmaláng is ellobban a disznón, végig le kell kaparni a szőrt meg szalma-pörzsököt a megboldogult bőréről.
Lábasok, fazekak, bödönök hordásában, a teknősúrolásban is helyt kell állnia. Ehhez aztán nem kell iskola! Meg aztán a többi munka, még felsorolni is nehéz!
Kotrós bácsinak vizet, bort, pálinkát hozni, vagy megtörölni a gyöngyöző homlokát, mikor kockára aprítja a húst a teknőben és ledarálja a kolbászhoz; ráadásul mekkora figyelemmel kell szórni neki a hozzávalót! Sót, borsot, meg a nagy zacskó paprikát; olyan ütemben és annyit, ahogy a keverékes kezével a mester vezényli.
- Ehhez rengeteg ész kell – magyarázta Pál atya -, különösen nehéz a mester keze alá dolgozni, pláne a fasírtkeverésnél.

Ahogy elnézte a pap a feszülten figyelő, mindenre kíváncsi gyerekszemeket, eszébe jutott, mikor rátaláltak a templom kapujánál. Később lassan el kellett, hogy fogadják, a gyermek értelmét nem nyitotta tágra a Teremtő. Zolika csak úgy nőtt, cseperedett vadvirágként Jóisten füvészkertjében. Hiszen őrá is ugyanúgy sütött a nap, mint a többi megnyesett, nemesebb növényre. Az Úr aztán nem tesz kivételt.

Mikor Borbíró mama beíratni vitte Icát és Zolit, az új igazgató, Bakos néni gyors és határozott volt. Csak ránézett Zolikára, és már kész is volt a szakvéleménye: a gyerek erősen fogyatékos értelmű, alkalmatlan az iskolára. Búcsúzásként még hozzátette, hogy a lurkó ötvenéves korára sem fogja megtanulni, hogy melyik a szép keze.
A síró Rózsa csak akkor csitult meg Isten akaratában, mikor a pap megnyugtatta, hogy majd gondjába veszi a gyerek sorsát.
Karácsony másnapjára át is hívatta Borbírót. Beszélgettek erről-arról, de leginkább a gyerek jövőjéről. Zolikának ugyanis tavasztól egy biztos, életre szóló hivatala lesz az eklézsia birtokán. Bojtár lesz Bödön bácsi mellett, és idővel kitanulja majd a birkapásztori teendőket. Akkor már kap egy zsák lisztet, két mázsa búzát és két oldalszalonnát évente. De egyelőre ellátás, és egy rend ruha jár a gyereknek. Ezért őrizni, istápolni kell a bégető társaságot. Fenn a Csorbás dombokon terelgetnek, majd a hó beszöktével levonulnak, és a majorsági istállóban ábrándozhat a csorda a tavaszról.
Már jócskán beesteledett, mire Gáspár kifordult a sekrestyéből. Boldog volt, szíve összeszorult a meghatódástól és hálától az atya iránt; mintha tán még roncsolt arcát is lágyabbra kozmetikázta volna valami mennyei kéz. Odahaza Rózsa kérdő mosollyal nézte: ugyan mi az a jó, hogy Gáspár arca úgy sugárzik, hogy a petróleumlámpa is restelli gyér fényét?
Miután az ura mindent elmesélt, az asszony könnyezett az örömtől, egyben aggódott is, hogy mire viszi a gyerek az öreg juhásszal. Zolika persze zajosan ujjongott, hogy Bödön bácsihoz mehet, hiszen nagyapjaként szerette. Alig lehetett fékezni, mert már csomagolta volna a vastag irkáját meg a ceruzát, amit a karácsonyfa alatt talált. Csodálkozott is, honnan tudta az angyal, hogy ő szeret rajzolgatni? Ica, mivel ő kötőtűt és pamutot kapott, ígért öccsének egy vastag pulóvert.
Balázs-áldás napján Gáspár átvitte fiát a paphoz, s onnan hármasban ballagtak át a juhászhoz. Zolika roppant komolyan, felnőtt módra cipelte a hátán a cókmókjával tömött zsákját. Hisz’ ő már szegődött bojtár, hogy nézne ki itt egy ordibáló gyerek; még ha az örömtől is hangos? Az öreg leparolázott a kislegénnyel. Egy pillanatra bepárásodott a szeme, mert eszébe jutott, unokája is ekkora lenne, ha az Úr nem hívta volna vissza túl korán angyalnak. Míg a felnőttek beszélgettek, Zolika bemutatkozott a birkáknak.
Aztán eljött a búcsú ideje. Olyan sokáig tartottak az apai intelmek fiához, és a pap tanácsai, okítása Bödön juhásznak, hogy mire végre magukra maradtak, megkönnyebbülten egymásra mosolyogtak.

A hónap végén Rózsa csak egyedül ment a kisbojtárnak váltás vinni, mert urának Pál atya munkát szerzett a városba. Otthon ritka vendég volt a pénz. A következő hónapokban Gáspárnak egyetlen öröme az volt a munkásszálláson, ha felesége hazulról jött leveleit olvashatta. Az utóbbi időben egyre szaporodtak Rózsa lelkendező sorai Zolika csodálatos tehetségéről. A legutolsó levelében beszámolt Bödön bácsiról, hogy nemrég csak úgy kíváncsiságból kezébe vette a gyerek füzetét, hogy mit is firkálgat esténként a bojtárja. Azt hitte, csodát lát. Egyik rajzon magát látta a nyáj közepén. Ha egy birka rajzolta volna, akkor sem hitt volna a szemének. Gáspár örömmel, de kétkedő mosollyal olvasta, hiszen tudta, hogy az anyák hajlamosak különleges talentumokat betudni a csemetéjüknek. Csak akkor hitte el, mikor Pál atya váratlanul hazahívatta Zolika ügyében.
Csak ült a pappal szemben az asztalnál, s hallgatta a szavait, hogy a püspök úr is ritka tehetségnek tartja Zolikát, ezért saját költségén taníttatja, mert érzi, hogy a gyerek még dicsőséget fog hozni képeivel a megyére. Az elkövetkező napok nagy izgalommal teltek, míg végre elérkezett az utazás ideje. A kupé ablakából Zolika még búcsút intett a vasutasnak, mikor a piros sapkás nagyúr indulást parancsolt a vonatnak. Elámult, hogy a mozdony, miután meglátta a felmutatott zöld tárcsát, csak nagyot szusszantott, s engedelmesen kidohogott az állomásról. Aztán belefeledkezve bámulta az egyre gyorsabban tovafutó sürgönypóznákat. Észre sem vette, hogy közben az orrával majd kinyomja az ablaküveget. Gáspár, ahogy elnézte az utazástól lelkes kislegényt, megérezte, nem a zordarcú vaksors vezeti életünk.