Hát így beszél az, akinek a pálinka elvitte az eszét.
Holott csak azt kellene tenni, hogy hajnaltájt felgyalogolni a hegyre a Dixon hadnagy sziklájához. Onnan a halk neszre figyelni, amit a nyugati szél odasúg; s már hallja a tenger morajlását. Meg, ha az ember kimereszti a szemét, láthatná, hogy az alvó bárkák úgy emelkednek, süllyednek, ahogy a tenger lélegzik.
Innen fentről olyan aprónak látszanak a hajók, mint egy fészekalja vízi csirke. Csak a Lisa nevű szkúner magaslik ki közülük, mint egy fenséges kotlós. Nem is mernek messzebb menni tőle a picik, nehogy valami gyorsjáratú kalózhajó kánya módra egyet is kiragadjon közülük.
Green kapitány volt a Lisa tulajdonosa, de a polgárháború óta a szkúner ki sem mozdult az öbölből. A városban tudták, hogy dacára a szép külsőjéének, mint hadirokkant ült a sekély vízben.
Régebben még kérdezték, hol szolgált a háborúban. Ő csak hümmögött. Akkortájt esett meg, mikor a déliek megépítették a világ első tengeralattjáróját, a Hunleyt, hogy segítségével megtörjék az Uniós kikötőzárat. Mesélték róla, hogy mint mérnök, segítette elkészíteni a világ első tengeralattjáróját. A hajónak első, s egyben utolsó akciója volt, hogy elsüllyesztette az északi tizenkétezer tonnás Husatonic nevű zászlóshajóját. A robbanásba belepusztult a tengeralattjáró is, és vele merült örökre Dixon hadnagy társaival.
Lisa, a maga hetven évével és a negyven tonnájával volt jelenleg a legnagyobb hajó a kikötőben. Green csak holnapra várta Helenát, Kornides kapitány hajóját százhetven birkával. A görög rabló a gyapjasokat egy állatmenhely gondnokától vette szinte bagóért, mert a birkák bőre alatt pestisbacilusok laktak. Erről persze a gondnokon kívül csak Kornides tudott. A német cserzővargákat, akik megrendelték, ez nem érdekelte, mert nem a húsból akartak bekecset szabni. Green már jó előre felvette a pénzt Kornidesztől, és ennek fejében garantálta, hogy tovább szállítja az árut a szárazföld belsejébe, Susiheim nevű faluig.
Na! – Ezeket, a birkákat kellett Bélának az embereivel a folyón először Goose Creekig hajókáztatni, hogy az ottani zamatos réteken a bekecsjelöltek minél előbb kövérre legeljék magukat, hogy bírják majd a menetet kelet felé. Így legalább minőségi bőrt szállítanak, s nem kell szégyenkezniük a birkáknak. Kár, hogy szegényekkel nem közölték a végcélt, ahol a német tímárok már kisúrolt bőráztató kádakkal várják őket az utolsó fürdőre.
Húsuk meg majd az égbe füstöl, mint mártír őseik a jeruzsálemi áldozati oltárról.
Green nem akarta hajóját egyedül hagyni, azért maga helyett Bélát küldte, hadd keressen pár dollárt. - Azt persze nem mondta, hogy még tizedrészét se kapja annak, amennyit ő már Kornidesztől felvett.
A kapitány a fedélzeten élvezte a napmeleg tavaszi szellőt, s elmélkedett a világ folyásáról. Elmosolyodott, mert eszébe jutott a tegnapi látogató. Már ahogy messziről feléje evezett a finom, városi ruhás úr, megérezte, hogy jó üzletet hoz neki az a pasas. Nem tévedett. Mikor a vendég felmászott a hajóra, magára mutatott, hogy ő Filbinger.
- Nem tesz semmit - mondta Green.
A látogatója elmondta, hogy ő egy szabad, liberális szennylap tulajdonosa és szerkesztője. A lap főként azokból a cikkekből él, amiket nem jelentet meg. A tervezett írást, amit legközelebb le akar hozni, előre bemutatja az érintettnek, akinek minden pénzt megér, hogy ne szerepeljen a nevük az újságban. De sajnos az utolsó héten rálőttek egy kuplerájban, ezért egyelőre abbahagyta a zsarolásokat.
Ezek után Filbinger rögtön a tárgyra is tért.
- Arról lenne szó - mondta, hogy ő a százhetven birkát Susiheim közelében embereivel látszólag elraboltatná, mert barátjának jobban kellenek a gyapjasok, mint a jöttment német cserzőknek. - Azt nem mondta, hogy az a barát, a nagyhatalmú s pénzű Mr. Black, a konzervgyáros.
- Ez egy tisztességes üzlet - gondolta Green, mikor Filbinger pár bankót rakott az asztalra, mert a kapitány nem ment bele a részletfizetésbe. Green eltette a pénzt, s elmagyarázta Filbingernek a tervezett útvonalat. Miután Kornidesztől átveszik majd a birkákat, átrakják őket egy bárkára, és míg lehet, azzal utaznak fel kelet felé a folyón. Onnan aztán pár napi menetelés után, már Susiheim alatt fognak járni. Még megegyeztek, hogy mikor megjelennek Filbinger álbanditái, azonnal megadják magukat.
Green arra ébredt - mert egy kicsit becsukta a szemét -, hogy kialudt szivarja.
- Béla, hozz kávét! - ordította a csaposának, aki nála lakott a hajón, de eszébe jutott, hogy ő küldte el, vegyék át Kornidesztől az állatokat, és rakják át a bárkára.
Késő délután befutott Béla és jelentette, hogy a birkák már a bárkán ülnek, és sürgetik az indulást. Neki meg most készpénz kell, hogy kifizethesse a brigádot, mert italt is akarnak vinni a hosszú útra. Green kifizette a teljes bérüket, nehogy lázadás legyen, és szerencsés utat kívánt a birkás expedíciónak.
- A Filbingerrel kitervelt álrablásról nem szólt a csaposnak.
Már tegnap éjjel átgondolta a dolgot, s jobbnak látta, ha nem említi a kitervelt álrablást, nehogy később részegen eljárjon valamelyiknek a szája. A kapitánynak rögvest odalenne a becsülete, no meg, Filbinger pénzén sem kell osztoznia. Később, amikor már Béláék útban voltak a bárkán Goose Creek felé. Green ábrándozott. Hirtelen gyengéden elmosolyodott, mert elképzelte, hogy milyen arcot fognak vágni a bőrösök, mikor holtfáradtan beállítanak Béláék egy fia birka nélkül.
- Te jó isten! Hogy azok mekkora verést fognak kapni a sváb cserzőktől… -
Green beleborzongott.
Ameddig Béláék a vízen jártak, az útjuk még egész kellemes volt, de eljött a pillanat, mikor a folyó elsekélyesedett, és kockázatos lett volna továbbmenni. Ezért a kormányos kirakta őket egy sík mező partján, amit szétszórt erdő szegélyezett. Még innen is lehetett látni a vagy mérföldnyire a kék eget fürösztő tavat. A birkák, ahogy már messziről megérezték az édesvíz szagát, két első patájukkal vadul rángatták a bárka peremét.
Jóval később már a parton, mikor a parázs tetején az utolsó álmosan pislákoló rönk is aludni készült, a tábor már jóllakottan szuszogott az ég alatt. A mennyei csillagcsorda részvéttel hunyorgott le a birkákra, mert ők már tudták, milyen nehéz napok várnak a fertőzött karavánra.
Volt, hogy egész nap meneteltek étlen-szomjan a kiszáradt mezőn, néha meg caplattak csüdig merülve a mocsárszéli sásban. Néha az e vidékről elszármazó, sok utat ismerő aggastyán racka juh is elvétette az irányt. A sok-sok útból éppen csak azt, ahol jártak, nem ismerte.
Ha az utolsók közt vánszorgó állatok közül valamelyikük reményt vesztve leült, hogy ő bizony itt pusztul, de nem megy tovább, szomszédjai hóna alatt átfogták, s vonszolták a következő pihenőig.
Jusuf, a sok telet látott vezérürü már nehezen vonszolta magát. Már tele lett bogánccsal a gatyaformára nyírt farbundája, és a prémgallérja is kopottan lötyögött.
Az erőltetett menet harmadik napján Jusuf belátta, hogy ezt a tempót nem bírják. Néha meg is álltak, hogy a sor végén rogyadozók is felzárkózhassanak.
Már ő se nézett se jobbra, se balra, s már az eget sem fürkészte reménykedve, hogy mikor tűnik fel esőt hozó felhő. Ezért történhetett, hogy nem vette észre kelet felé azt a szürke ködös sávot, ami a horizont peremén húzódott. Éppen hátrafordult, hogy bal patával pihenőt vezényeljen a nyájnak, mikor szurokként csillogó ingoványba tévedt. Nem tudott egy lépést sem tenni, holott erőlködött inaszakadtáig.
Tehetetlen kínjában az égre nézett, és sóbálvánnyá dermedt! Kimeredt, tágra nyílt szemmel bámulta a hirtelen feltűnő felhőpamacsot, amint egyre sebesebben és egyre növekedve közeledett feléjük. Lassan egy óriási fehér gyapjas birka alakját öltötte magára, s úgy tűnt, mintha jobbjában előre mutatna a horizont fölé.
Jusuf azonnal könnyebbnek és könnyebbnek érezte testét, majd mintha egy földöntúli erő vonzaná fel a magasba. Közben olyan, eddig még sose érzett melegség járta át szívét, hogy szinte sírva fakadt a határtalan boldogságában. A következő pillanatban már kiemelkedett a mocsárból, maga alatt hagyta a földet, s szaporán kapálta a levegőt a végtelen égen. Mindig csak a hívogató felhő felé. A követő birkák is egymás után sorokként váltak ki a sárból, s léggömb gyanánt, méltóságteljesen lebegtek a vezérürü után. Ahogy egyre távolodtak a birkák a földtől, úgy kezdtek lassan átalakulni bárányfelhővé. Jusuf már lassan elérte az óriást és beleolvadt az irdatlan nagy, átláthatatlan fehér ködtömegbe.
Azt a négy napot, amíg az állatok megérkeznek a rajtaütés helyére, az amatőr martalóc, Juan Maria Gonzales, Filbinger jobb keze, pásztoraival kellemesen töltötték el. Fácánt, nyulat sütöttek a fák alatt. Jó kedvük volt, mert Gonzales a bérüket előre kifizette. Jó lesz az otthon a sok éhes szájnak Mexikóban, a falubeli putrikban. Ez a rablás is csak egy hecc lesz, kockázat nélkül.
Juan minden reggel végigpásztázta a látóhatárt egy hatalmas szikla mögül, s elmosolyodott, mikor feltűntek távolban a bukdácsoló birkák. Nagyon halkan, de már messziről idehallatszott keserves bégetésük. Előkiáltotta embereit, s elindultak lassan, komótosan a karaván elébe. Béláék is észrevették a messziről közeledő alakokat. Sejtelmük sem volt, hogy kik lehetnek azok, hiszen Green kapitány nem beszélt az álrablókról.
Juan Maria Gonzales emberei azért biztonság kedvéért kézben tartották a fegyvereiket. - Sohase lehessen tudni!
A vezér is lehajolt, hogy megkösse a combjára erősített pisztolytok zsinórját, s közben szórakozottan felpillantott az égre, s azonnal úgy maradt görnyedten, mint egy szélütött.
Még látta, hogy a birkák lassan felhővé válnak, csak az utolsók dagasztják még az égen bogárnyi gyufaszál lábacskáikkal a levegőt.
- Santa Maria! Madre de Dios! - hullott térdre Juan, majd áhítattal nézett a távolodó bárányfelhők után és alázatos imába zuhant. Az álrablók is térdelve, tátott szájjal meredtek az égi csodára.
Később, mikor magukhoz tértek, tudták, hogy birka nélkül nem mehetnek vissza Filbingerhez, mert az golyóval jutalmaz, ezért inkább elváltak egymástól.
Juan hazament a falujába, ahol mélyen tisztelték, mióta megtudták, hogy csodát látott. Esténként a kocsmában szívesen mesélte huszadjára is, mikor ő saját szemeivel látta, ahogy Szent Kristóf felvezette az égbe a birkacsordát, és felhőket csinált belőlük. Az áhítattal hallgató hívek szívesen fizettek neki egy-egy italt, s tisztelettel simogatták azt a kezet, amivel búcsút intett Szent Kristófnak.
Béla is döbbenten bámulta a birkák mennybemenetelét, s gyanakodva fürkészte kocsmás barátai arcát, hogy ők is látták-e a csodát, vagy az agya szülte ezt a látomást? De aztán végigmentek az állatok nyomán mindaddig, míg el nem tűntek. – Ez kétségtelen. Itt tényleg csoda történt!
Mit lehet tenni? Majd elmondják a cserzőknek, hogy a birkák elszálltak keleti irányba. Arra keressék!
Igazán jókor jutott eszükbe, mert vagy tíz susiheimi legény előrejött a nyájat fogadni. Először röhögtek a csapos magyarázatán, hiszen hajnalban hallották is a birkák bégetését. De a magyarok csak vonogatták a vállukat. - Akkor kezdődött a verekedés.
Béláék estig futottak, míg elértek egy erdőt, ahol végre lerázták az üldözőket.
Most szó szerint értendő, hogy féltették a bőrüket, hiszen szakavatott cserzők kergették őket.
Béla, ahogy kipihente magát, elhatározta, hogy új életet kezd. Nem megy vissza Charlestonba, úgyse hinne nekik senki. Csak röhögnének rajtuk.
Hogy eladták a birkákat, az teljesen rendben van, de ez a mese hozzá?
Éjjel felriadt. Teste verítékben úszott, mert Jusufról álmodott. Hirtelen ötlettől vezérelve felkelt, a sötétben sebbel - lobbal összekapkodta cókmókját, s búcsú nélkül otthagyta társait. Hajnalra már messze járt, s megkönnyebbült szívvel gyalogolt Dél-Dakota felé, ahol talán támasza lehet egy magányos, magyar szavú, de tehetős farmerözvegynek.
* A Hunley tengeralattjárót 2000-ben felszínre hozták és 2004-ben a legénységet katonai díszpompával, eltemették a Charlestoni katonai temetőben.
Kisslaki László
Takács Zoltán festőművész illusztrációi
