Beljebb lépve úgy vélhette a látogató, hogy a kinti virágos mező folytatódik ezernyi színes virágával, méhcsalogató, mézillatú levegőjével –ami a lényeget illetően igaz is volt!- ,csak a szerény fejfák mutatták, hogy itt az evilági életből eltávozott személyek halandó része van elföldelve.
Ahogyan a fából készült tájékoztató jelzések nem tartalmaztak semmilyen mesterséges anyagot (csapolással készültek), úgy a környezetükből kissé kiemelkedő sírhalmokon sem lehetett látni sem pöffeszkedő, rideg kőtáblákat, sem giccses, környezetszennyező művirágokat, műkoszorúkat, és a poshadó vízben rothadó virágok orrfacsaró bűze sem tette kellemetlenné az ott-tartózkodást, mint más temetők esetében.
Nem kellett szemétgyűjtők sokaságát elhelyezni a bejárat környékén, mert a felszín alatt és fölött is csak könnyen lebomló, természetes anyagok fordultak elő, amelyek harmonikusan illeszkedtek a természet örök körforgásába.
Amikor valakinek a testét (legbelső földi ruháját) eltemették, nagyon vigyáztak arra, hogy a gyeptéglák visszakerüljenek korábbi helyükre, hogy az eredeti növényzet a lehető legkisebb mértékben sérüljön, hogy továbbra is összefüggő maradjon, így nem adva teret a gyomnövények megjelenése számára. Amikor a virágok már megérlelték magvaikat, gondos kezek tevékenysége nyomán szénává alakultak, amelyet a temető sarkában egy lábakon álló boglyában gyűjtöttek össze, s valamely jószágtartó gazdának ajándékoztak.
A sövény közelében néhány terebélyes fa is állott, alattuk kezeletlen deszkából ácsolt padok: a hozzátartozók ezeken megpihenve, a madárzengés és a méhzümmögés által plasztikussá tett igéző csöndben átélhették a teremtett világ kozmikus egységét, azt, hogy a Teremtő jelen van a Teremtésben, végiggondolhatták, hogy a világot nem a vak véletlen irányítja, hogy isteni részünk a földi tapasztalatszerzés után sem szűnik meg létezni, mert halhatatlan, hogy az elmúlás csak látszat, s ami valóság az az élet: az ÉLET!
Zámbó Zoltán gimnáziumi tanár, Keszthely
Kővágóörs, 2014. július 28.
