Aznap a Kenderföldre mentünk répát egyelni, mert az már férfimunka egy hétéves legénynek — mondta Ica néni, a gyámom. Napnyugta tájt, ahogy hazaértünk, a szomszéd Lidi néni átszalajtott a grófi marhákhoz Bandi bácsiért, hogy jöjjön, mert baj van a Szegfűvel. Szegény alig fért be az istállóajtón, annyira felfúvódott.
Már ahogy kiléptem a kapun, megláttam Annát. Biztosan végzett már az etetéssel, mert kinn ücsörgött a többiekkel. Éppen Kapa Gizit nevették, mert a kövér lány hiába fújta a tülköt teli tüdővel, az ökörszarv meg se nyikkant neki. Erre Zamecsnik Lajcsi visszavette, s közben buzgón törölgette róla Gizi maszatos keze nyomát. Persze könnyen beszélt, hiszen értő kézben, remek hangszer; — hangoztatta is elégszer. Még a násznépnek is szokta fújni a templomba menet. Engem nem érdekelt az a tulokművész, mert csak Annát bámultam, más szemmel, mint eddig. Csoda? — Ilyen éjszaka után…
Most is szép volt, mint egy angyal, ahogyan ott ült a padon. De nem ám púposan, hanem büszkén feszített. Hadd lássák, nem rétesalmát tart a réklijében. Én Görbe Sanyitól kértem egy slukkot, aki éppen a bodza mögött bagózott; mért is titkolnám a mátkám előtt, hogy már dohányos ember vagyok. Ekkor váratlanul Annához hozzálépett az a marha Zamecsnik, s hirtelen egy békát dugott a réklijébe. Én megdermedtem, hogy egy égi tüneménnyel merészel ilyesmit. Gondoltam, behúzok egyet a piszoknak, de hát ő már majdnem levente, s az elsőt is háromszor járta a nagybetűk miatt. Anna szeme azonban meg se rebbent, csak nézte a nevető bandát. Még a lányok is kacagtak, s jópofának tartották a dolgot. Én persze csak látszatból röhögtem, miközben majd megszakadt a szívem.
— Na, te lány! Akarod, hogy kivegyem? — kacsintott rá Zamecsnik, s vágyódva bámult a két halomra.
Anna méltó volt a szerelmemre. Még csak válaszra sem méltatta, hanem benyúlt a blúza alá, s ahogy kihúzta a kezét a békával, már szájon is vágta vele Lajcsit. A szegény békula akkorát csattant a kárvallott arcán, hogy a kapirgáló tyúkok is felkapták a fejüket: — azt hitték, kánya ment az ablaknak. Persze, hogy mindenki röhögött, csak Zamecsnik vörösödött el a szégyentől. Én is derültem, de Lidi néni kiordított, hogy mi a rossebre várok, tán arra, míg kidurran a tehén? Erre rögvest nyakamba szedtem a lábam.
Egy órára rá már nyargaltam is vissza az öreg üzenetével, hogy mi a teendő, míg megérkezik.
— Részeg az a Bandi? Honnan szerezzek most húslevest? Jó lesz kömény is — dohogott Lidi néni, és fürgén vizet tett fel forralni. Aztán hosszúnyakú, kiütött talpú üveget keresgélt, amivel majd kivezeti Bandi bácsi a felgyülemlett bendőgázt a tehénből; — tényleg így mondta az öreg. Én közben pokrócot raktam Szegfű hátára, s azt locsolgattam hideg vízzel. Sajnáltam szegényt, mert biztosan szenvedett, ahogy ott állt púposan és csikorgatta a fogait. Meg időnként böfögött. Az öreg tehéntudós hiába üzente, mégse tudtuk Szegfű mellső lábát a jászolba tenni, hogy feljebb legyen a feje, mert minduntalan a hasa felé kapott a lábával. Na meg nehéz egy szarvasmarhát megemelni.
Végre mikor megjött Bandi bácsi, csak ránézett Szegfűre, s mondta: hála Istennek, nem kell a trokár.
— Az magyarul szúrcsap, amit beleböknek a bal horpasz tájékán — magyarázta, mert látta, hogy értetlenül nézek rá.
— Ha nincs üveg, a lámpacilinder is jó — szólt Lidi néninek, aki még mindig keresgélt.
Én nem szóltam, csak kimentem az istállóból. Rá egy percre rá már hoztam a tülköt az eperfa alól, ahol Lajcsi a tarisznyáján hagyta. Szerencsém volt. Nem vettek észre, mert épp nagy hévvel kidobóst játszott a társaság. Annyira siettem vissza, hogy nyitva felejtettem a kaput. Bandi bácsi csak nevetett, s azt mondta, hogy ez a legjobb gyógyeszköz a Szegfűnek. Aztán becsúsztatta a szarukürt végét Szegfű hátsójába, olyan mélyre, hogyha az udvarban körbehajtja, ne csússzon ki a helyiből. Aztán levette az ostort a szögről és hirtelen nagy svunggal végigvágott a gyanútlan beteg hátán. A váratlan csapástól a tehén megugrott, s közben olyat reccsent a tülök, hogy a nyárfáról ijedten rebbentek az ég felé a varjak. Szegfű meg kirohant a nyitva hagyott kapun a nagyvilágba. Ami ez után következett, aki látta, még a halálos ágyán is derült, ha eszébe jutott a jelenet: egy száguldó tehén, miközben a vágta ütemére boldogan harsog a kürtje. A csapat gyerek rögtön abbahagyta a kidobóst, és úgy röhögtek, hogy néhányan állni se tudtak. Csak Zamecsnik káromkodott, hogy ezután sose fúj bele a tülökbe.
Én rögtön a tehén után vetettem magam. Lidi néni messze lemaradt mögöttem, Jani bácsi meg el se indult. A keresztnél is csak azért értem el Szegfűt, mert boldogan bevárt. Hiszen hallhatta az utca népe is, ahogyan gyógyítja a rövid vágta.
Mikor diadallal visszaballagtunk, Annának még könnyes volt a szeme. Gondoltam, nem csak a nevetéstől, hanem az irántam való csodálat és a szerelem is benne csillog. Később Zamecsnik megbékélt, amikor megfeleztük a pengőt, amit Lidi nénitől kaptunk. Elhatároztuk, ezentúl fúvódáshoz mi megyünk gyógyítani.
Máris elképzeltem, mire majd egybekelünk Harmat Annával, addigra biztosan összefújnak nekünk egy házra valót a tehenek. Később elmondtam neki boldog jövőnket, nem szólt, csak meghatódva mosolygott.
Mint pár évvel később én is, mikor újra eszembe jutott hajdani szerelmem, Harmat Anna.
Kisslaki László
