15 / 2110 db bejegyzés — 140. oldal
Szombat van. Madárdalos, finom, fátyolosan szép nyári reggel, teli csodás illatokkal: az akác már elvirágzóban, de a bodza még tartogat néhány szép virágtányért a friss ágakon. A nap most érkezik a kertbe, áttör az orgonabokrokon és a szőlőlugas nyújtózkodó kacskezdeményeit melengeti át, hadd érjék el a támaszul nekik kihúzott drótot.
Valami csodálatos volt, ahogy talicskán toltam Harmat Annát. Vadul loholtam vele, hogy csak úgy lobogott a haja a szélben, miközben kacagott, s ragyogtatta rám a csillagszemét. Pedig nappal volt. Aztán pihentünk a fűben. Anna hozzám bújt, én meg éppen simogattam volna, ahol még nem járt férfikéz, mikor a koca ordítása felriasztott mennyei álmomból. Nem haragudtam rá, hiszen reggelire várt, de legalább bizonyost tudtam, Anna lesz a feleségem, vagy senki. Tavaly még eszembe se jutott ilyesmi, mert ki vesz észre egy egeret? Pláne, ha az a kerítés mögül lesi a klottgatyás csürhénket. De mostanra szinte hihetetlen, milyen gyorsan nagylány lett.
Kende Béla, az örök vidám világfi, s a kutatók kedvence, nyerítve megjegyezte, hogy a rektoruk még gyerek lehetett, mikor a lilamasli járta a ficsúrok közt. - Ma, aki ad magára, zöldszalagot köt - nézett körül büszkén, mert ő is ilyet viselt. - Hozok neked is Etuska - fordult a nagybajuszú lányhoz, aki az éjszakai laborprotokoll lapjait rendezte. A kollegina mosolyogva vállat vont, de válasz nélkül hagyta Bélát, és kisietett a katedrához.
