Sok mindenért nem kívánjuk vissza a régi társadalmakat. De a korábbi időkben viszont a több generáció együttélése, a nagycsalád az élet számos nehézségére jelentett megoldást.

A riporter csak köti az ebet a karóhoz. Továbbra is azt forszírozza, hogy a művész miért lakik még mindig az édesanyjával, miért nem él külön. Az ismert zenész elhárítja a dolgot, zenei pályájáról, színházi munkájáról beszél, de az újságíró ismét visszatér vesszőparipájához: hát hogy-hogy, s miért él az anyukájával riportalanya. Az alkotóművész kicsit kikelve magából azt kérdezi: mi van ebben érdekes és furcsa? Miért téma az, ha valaki szereti az anyját, és öreg napjaiban sem hagyja el? Nem hárítja másra az öregkorral járó gondokat, s nem dobja el azt, aki őt felnevelte. Most amikor idős, esendő és segítségre szorul, továbbra is vele kíván élni, mint egykor, mikor fiatal és egészséges volt, s fizikai, szellemi támasza volt művészi munkájában éppúgy, mint a hétköznapi életben. De – hangsúlyozza a hatvanhoz közeli férfi -, ebben nem lát semmi érdekeset, különlegeset, mert számára természetes, hogy van egy anyja, akit szeret és vele lesz, amíg csak él. S nem hogy elvesz az erejéből a mama, hanem még így, nyolcvanon túl is hozzátesz és ad jelenlétével. És nem a kényszer tartja őket együtt, hanem a szeretet kohéziója.

És tényleg, manapság már az tűnik rendkívülinek, aki normális családi életet él. Persze, mi  számít ma normálisnak? Körülöttünk minden arról szól, hogy külön, izoláltan szabad igazán az élet. Minden azt sugallja, akkor vagy igazán felnőtt és nagyszerű, ha útilaput kötsz, s elhagyod a régi otthont. És főleg azoktól különülsz el, akiktől a legtöbbet kaphatod: az érzelmi biztonságot, a jó értelemben vett egymásrautaltságot, az őszinte beszélgetéseket és kitárulkozást, a gondok kibeszélését, a közös megoldáskeresést… A család megtartó ereje hiánycikk. Ma nem divatos dolog a többgenerációs együttélés, jobb esetben akkor kotorászik valaki újra a családi otthon még meglévő parazsában, ha bajba kerül. Sokkal izgalmasabb dolog az individualitás, az egyéni érdek keresése, minden áron. Az a jó fej, aki gátlástalan, eszközökben sem válogató célorientált. Az más kérdés, hogy ezek a törekvések többnyire inkább külsőségek, élvezeti cikkek megszerzésére irányulnak, s néhány év után aztán ki is pukkadnak, mint a túlfújt lufi.

Sok mindenért nem kívánjuk vissza a régi társadalmakat. De a korábbi időkben viszont a több generáció együttélése, a nagycsalád az élet számos nehézségére jelentett megoldást. A családon belüli összefogás erős volt és nem maradt senki magára. Mindenkinek megvolt a feladata, szerepe a közösségen belül. Arról nem is szólva, hogy ebben a közegben lehetett igazán türelmet, megértést tanulni, szeretetet és tiszteletet adni és kapni, életre nevelődni.
Miközben a globalizáció rengeteg jó lehetőséget hordoz magában, főleg a fiatalok számára – nyelvtanulás, utazás, szakmai tapasztalatcserék, tágabb határok a munkavállalásban -, addig a másik oldalon egyre több mindent elvesz: egyre érzékelhetőbbé válik az elidegenedés, a pénz mindenhatóságának erősödése. A gazdagok és szegények közötti tátongó szakadék egyre mélyül.
Tudósok gyakran figyelmeztetnek, de nem jut el igazán a tudatunkig: a magyarság száma folyamatosan csökken, a lakosság elöregedik, a társadalom atomjaira hullik, az idősek magukra maradnak, a szociális intézményrendszer nem képes pótolni a valaha jól működő nagycsaládokat. Csak akkor döbbenünk meg, amikor ezek a tények számokat is kapnak. Farkas Péter szociológus által közzétett adatok szerint jelenleg Magyarországon 2,2 millió idős ember él, közülük 450 ezren élnek családban, közösségben. 750 ezer azoknak az idős embereknek a száma, akik párban élnek, és van 650 ezer öreg ember, aki teljesen egyedül él.  Riasztó adat az is, hogy becslések szerint 2050-ben nálunk minden második ember 50 éven felüli lesz.
Nem véletlen hát, hogy csodaszámba megy, ha  manapság valaki arra törekszik, hogy a megszokott otthonában, a megszokott tárgyai között hagyja élni anyját-apját, s uram bocsá’ még együtt is él vele. Jó lenne mind több ilyen személyiségről olvasni, hallani, akik családcentrikus életvitelükkel, gondolkodás módjukkal példával járhatnak a fiatalok előtt. Akik el tudnák hitetni, hogy van más alternatíva, van másfajta és ezerszer nagyobb belső biztonságot nyújtó életforma is, mint a plasztikázott, shoppingoló tündibündik világa, mint kétes értékrenddel bíró, kevésbé a tehetségüktől, inkább balhéiktól hangos, élettársat, mint inget cserélgető pasik világa.

Tóth Katalin

ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!