Egy növény, sok név

A botanikai nevén Origanum vulgare különleges példája annak, hogy ugyanazt a növényt kultúránként más-más néven ismerik. Míg a mediterrán országokban oregánóként emlegetik (a görög „örömhegy” kifejezésből eredően), addig nálunk szurokfűként vagy vadmajoránnaként ismert. A nevek kavalkádját tovább bonyolítja, hogy bár „vadmajoránna” néven is fut, valójában nem rokona a konyhakertekben termesztett majoránnának (Majorana hortensis) - ez egy teljesen más, bár hasonló fűszernövény.
A szurokfű az ajakosvirágúak családjába tartozó, évelő növény. Júliustól szeptemberig virágzik, lilás-rózsaszín virágai ernyős forgóban nyílnak. A növény 30-60 cm magasra nő meg, szára felálló, levele tojásdad alakú. Különösen érdekes, hogy egyetlen növényen belül is változhat az illóolaj-tartalom és összetétel - ez magyarázza, hogy egyesek erősebb, mások gyengébb illatúak lehetnek.
Jellegzetes, fűszeres illatát és ízét elsősorban a benne található illóolajoknak köszönheti. Ezek közül is kiemelkedik a karvakrol és a timol, amelyek nemcsak az ízéért, de gyógyhatásáért is felelősek. A vadon növő példányok általában erősebb hatóanyag-tartalommal rendelkeznek, mint a termesztett változatok.
Egy kis történelmi utazás
A szurokfű használata az ókori görögöknél és rómaiaknál is dokumentált. Neve, az „oreganos” a görög „orosz” (hegy) és „ganosz” (öröm) szavakból ered, utalva arra, hogy a növény a hegyi legelőkön nőtt, és látványa örömet okozott a pásztoroknak. A rómaiak nemcsak fűszerként, de gyógynövényként is nagyra becsülték.
A középkorban a kolostorkertek kedvelt növénye volt. A szerzetesek felismerték sokoldalú gyógyhatását, különösen légúti és emésztési problémákra alkalmazták. 
A magyar népi gyógyászatban is fontos szerepet töltött be - teáját köhögésre, megfázásra, illetve emésztési panaszokra használták.

A szurokfű gyógyereje