„Becslések szerint a kórházi betegek idejük 95 százalékát az ágyban fekve töltik. A kórházi immobilitás az egyike azoknak a tényezőknek,amelyek a ‘kórházi kezelés utáni szindrómához’ vezetnek: a hospitalizációt követő nagyfokú sérülékenységhez, a funkciók hanyatlásának megnövekedett kockázatához, és az újra kórházba kerüléshez” -írja Dr. Inouye, az Öregedés Kutatása Centrum vezetője, aki arról híres, hogy képes felismerni és megelőzni a delíriumot, megvilágítja, hogyan vezetnek a kórházak intézkedései, amellyel a páciensek elesését szeretnék megakadályozni – szándékuk ellenére – szerencsétlen következményekhez.
Több kutatás támasztja alá, hogy ez a politika súlyos mellékhatások kockázatát hordozza, és a betegek mozgásának elősegítésével a kórház valójában segít megelőzni hosszabb távon a súlyos kimenetelű eséseket.
Dr. Inouye azt ajánlja a betegbiztosítónak, mozdítsa elő intézkedéseivel a mobilitást, ne arra ösztönözzön, hogy a betegeket ágyban tartsák. Ezek között az intézkedések között szerepel a felügyelettel való séta, segédeszközzel és képzett személyzettel vagy képzett önkéntesekkel.
Óva int az ágyról való leesésre riadóztató csengőtől, ami már bebizonyította, hogy nem hatékony az esések számának csökkentésében, és gyakran tovább fokozza az immobilitást, és a nővérek fáradtságát és stresszét.
„A népesség gyors öregedésével ez a kérdés nagyon fontossá fog válni” – jósolják a kutatók
