A vízöblítéses vécé hajnala
Több mint 100 évig úgy állították be a vízöblítéses vécét, mint a közegészség és a higiénia egyik legjelentősebb vívmányát. Tény, hogy a 19 század eleji városok köztisztaság szempontjából sok kívánni valót hagytak maguk után. A csatornahálózat kiépítése ezen a téren sok javulást hozott, bár ezzel párhuzamosan a vízöblítéses vécék használata nem terjedt azonnal el. Hosszú időn keresztül a városi csatornahálózat főleg szappanos-, ill. szürkevizet vezetett csak a legközelebbi folyóba.
Pl. Brüsszelben az 1950-es években sok emeletes lakóházban még nem volt vízöblítéses vécé. A természetes szükségletek kielégítése előtt az emberek azt mondták „megyek az udvarba” („je vais à la cour), ugyanis a brüsszeli házak udvarán, hátul volt egy zárt tartállyal ellátott pottyantós árnyékszék, amit kéthavonta egy városperemi zöldség termelő gazda ürített. Öreg brüsszeliek szerint akkoriban a káposzta, a spenót, a burgonya és a sárgarépa sokkal ízletesebb volt, mint most és senki sem szenvedett hasmenésben vagy vérhasban; az allergiát is csak az orvosok ismerték… könyvekből. Az átlagember nem tudott róla. A női társadalmi élet a helyi fűszerüzletben és mosodában, a férfiaké a helyi sörfőzde kimérőjében („le café du coin”) zajlott. Ebben az időben helyettesítették fokozatosan a kocsmák udvarában a pottyantóst egy igazi vécével. A száraz toaletthez szokott férfiak legtöbbször elfelejtették meghúzni a vízöblítő láncán lógó, sokszor díszes, porcelán fogantyút. Az újságpapír használata miatt a vécé rendszerint eldugult. A korabeliek között ekkor szokás volt azt mondani: „ha a budit keresed, menj a szag után!” („oriente-toi à vue de nez!).
Ma már ez nevetségesnek tűnik, de jobb nem elfelejteni: a helytelenül használt vízöblítéses vécé is nagyon büdös. Ma már ezt a gondolatot újra elő lehet venni: a helytelenül használt száraz toalettnek is szaga van. Ezzel szemben, a helyesen kezelt és karbantartott mai száraz toalettek legalább annyira szagtalanok, mint egy jó vízöblítéses vécé.
Térjünk vissza a 19 századi városi csatornahálózat kiépítésére. Ez valóban nagy haladást hozott: a városok tisztábbak lettek. Akkoriban, a mérnökök nagyon bölcsen előírták, hogy minél kevesebb szennyvíz jusson a folyóba, a szennyvízcsatornákat nem szabad vízhatlanra építeni. A csatornák által vezetett szappanos- ill. szürkevizet jobb a talajba szétszórni, mint a folyót vele szennyezni. Ekkor még ez természetesnek tűnt; minden tudálékosság nélkül tudták a szakemberek, hogy a szürkevíz szennyezési terhe nem jut el a földalatti vízrendszerbe.
A helyzet akkor változott meg, amikor a vízöblítéses vécék vizét is a csatornákba kezdték önteni. Ekkor jelentek meg a nitrát és a foszfát ionok a folyókban; velük a nyúlós hínárok és algák is. A csatornákból kiszivárgó fekáliás víz miatt megjelent fokozatosan a talajvizek nitrát szennyezése. Ezzel ekkor még nem nagyon törődtek.
A fogyasztói társadalom fejlődésével a csatornába öntött víz mennyisége megtízszereződött. Amikor a nagy városok környékén a folyókat már egy vak is „szag után” megtalálta, akkor azt hitték, hogy a szennyvíztisztító állomások kiépítésével a problémát meg lehet oldani. Sajnos a legtöbb közegészségügyi szakember még ezen az ötven éve tudományosan idejét múlt szinten ragadt. A csatornahálózat és a közületi víztisztítás általános kiépítésének a sürgetése tudományosan legalább olyan groteszk, mint a kréta korszakbeli őshüllők jelenléte a mai legelőkön.
A komposzt toalett nem fogyaszt vizet, nem termel szagokat, működéséhez csak pár marék növényi hulladék (fűnyesedék, avar, fűrészpor) szükséges. A végtermék komposztálva visszakerül a természetbe
Az emberi fekália, mint nyersanyag
A vízöblítéses vécét az angolok adták a világnak, Pasteur-t a franciák. A kettőt alacsony anyagi érdekek mesterien összeházasították. Természetesen ez nem szerelmi házasság volt … Érdekes megjegyezni, hogy a 18 sz. végén és a 19 sz. elején pontosan a franciák ragaszkodtak az emberi fekália ipari és mezőgazdasági hasznosításához. Természetesnek tartották a városi latrinák tartalmának a helyes ipari feldolgozását. Amikor az angolok elvágták a Chilei nitrát tengeri útját a franciák előtt, Napóleon hadseregének a puskaporát részben a párizsi latrinák tartalmából kivont nitrát segítségével állították elő egy, a Lavoisier által kidolgozott vegyi eljárással. Nagyobb francia városok környékén még a 19-ik század közepén nagy emberi fekáliát feldolgozó üzemek működtek. Nevettek az angolokon, akik a vízöblítéses vécéjükkel vagyonokat pazaroltak el.
Érdekes megjegyezni, hogy ekkor a környezet szennyezés még nem volt téma. A water-closet bírálatában csak a fekáliából kivont nitrát és szerves trágya kereskedelmi értéke szerepelt, ami különben egyáltalán nem volt elhanyagolható - még mai szemmel sem. A fekáliás-, ill. fekete vizet a franciák még mindig eaux vannes néven illetik, ami magyarra fordítva elzárócsap vizet jelent. A városi latrinák tartalmát feldolgozó üzemekben ugyanis ülepítés és derítés után az elzáró csapok (les vannes) kinyitásával a derített folyadékot nagy elpárologtató medencékbe öntötték ki. A víz eltávolítása után a maradék szilárd anyag volt több további gyártási folyamat alapanyaga. A nyert ammonium nitrát kitűnő bánya robbanószer volt, nem is szólva mezőgazdasági felhasználásáról.
A higiénia megjelenése
A higiénia, mint társadalmi felfogás, csak a 19-ik század végén kezdett tért hódítani, amint mondják, Pasteur és Koch munkái alapján. A baktériumok felfedezése után nagy volt a kísértés arra, hogy kinevezzék ezeket a parányokat minden fertőző betegség okozójává. A baktérium lett az „első számú közellenség”, amit minden áron el kellett pusztítani. Több korabeli jelentős tudós – többek között Béchamp – nem értett egyet ezzel a felfogással. Ha a probléma tárgyalása csak tudományos szinten marad, a baktériumok szerepéről a betegségek megjelenésében és lefolyásában feltehetően gyorsan kialakult volna egy igen józan szemlélet. Ezzel szemben, üzleti érdekek is beleszóltak a vitába. A védőoltások, valamint a fertőtlenítő szerek értékesítése viszont egy igen bőséges anyagi haszon forrása lett. Ennek a tudományos vitának a története még tárgyilagos feltárásra vár. Több korabeli tudós csalással és egyes, perdöntő laboratóriumi megfigyelések elhallgatásával vádolta Pasteurt.
A tény az, hogy a 19-ik század végére a higiénia került a közfelfogás központjába. Még, a különben igen józanul gondolkodó, Jules Verne is behódolt ennek a divatnak. A Begum kétszáz milliója c. regényében a higiénia az eszményi világ elkerülhetetlen kelléke lett.
Az új felfogás szerint az emberi és az állati fekália minden egészségi veszély alapja lett. Félre kellett tenni minden más elgondolást. Az angol water-closet nemcsak az egészség, a tisztaság, hanem a korszerű házi kényelem jelképe is lett. Bevonult a gyermekek nevelésébe a kaka iránti undor kierőszakolása. Az a gyermek, aki természetes ösztöneit követve, saját ürülékével játszani mert, kemény fenyítésben részesült. A baktériumoktól való hisztériás félelem odáig fajult, hogy a földre esett ennivalót a gyermek fel sem vehette, mert az, amint neki mondták, „kaka”. Az emberi ürülék a szenny és a veszély jelképe lett.
(Szegény paraszti családokban ezzel szemben még sokáig fennmaradt a szennyről egy sokkal józanabb felfogás. Gyermekkoromban, ha egy darab kenyeret a földre ejtettem, azt fel kellett vennem és megcsókolnom. Nagyapám azt mondta: „a kenyér nemcsak az élet, hanem Krisztus teste is, ami tiszteletet érdemel”. Ma ez jut eszembe, amikor egy utcai kuka tetején egy kidobott vekni kenyeret látok.)
Az angol vécé így lett a „mindent a szemétládába”, a „mindent a szennyvízcsatornába” és a „eldobásra kész áruk” felelőtlen társadalmának az előfutára.
Az angol vécé hagyományos bírálata
A folyók szennyezése ébresztette rá egyeseket, hogy szemügyre vegyék az érem másik oldalát is. A 20-ik század folyamán, a szennyvízcsatorna hálózat kiépítésével a városokat érintő folyók valóságos szennyáradattá változtak. Ezt látván, a józan ész azt írta volna elő, hogy a szakemberek megvizsgálják azokat a lehetőségeket, amelyekkel a folyók szennyezését meg lehetne előzni. Ezzel szemben az a nézet került előtérbe, ami szerint a folyók károsodását a szennyvíz tisztításával kell megelőzni. Innen már csak egy lépés vezet ahhoz a tudományosan teljesen helytelen felfogáshoz, ami a szakemberek számára egy dogmává merevedett: minél jobban tisztítjuk a szennyvizet, annál jobban kíméljük a környezetet.
Bár bizonyított tény, hogy ennek pontosan az ellenkezője az igaz, még a legbecsületesebb környezetvédő számára is a csatornahálózat kiépítése és a szennyvíztisztító berendezések elhelyezése első számú követelés maradt. Ennek ellenére, az angol vécé környezetszennyező jellegére egyesek már 50 évvel ezelőtt felhívták a figyelmet. A kanadai François Tanguay1 szerint „egy uszályt lehetne úsztatni egyetlen vécét használó ember által évenként szennyezett vízben”.
A későbbiekben minden, a vécét bíráló írás, két felismerésre összpontosult:
- A vécében sok vizet pazarolunk el.
- A vécé nagyon szennyezi a folyókat.
Ez teljesen igaz, de amint azt ki fogjuk mutatni, ez a vízöblítéses vécé környezeti ártalmának csak egy viszonylag jelentéktelen részét képezi.
Az angol vécé alapvető bírálata
Tény az, hogy statisztikai adatok szerint egy városi család által fogyasztott ivóvíz 25 – 35 százaléka a vécén keresztül kerül a szennyvízcsatornába. Ez valóban nem elhanyagolható mennyiség. Belgiumi statisztikai adatok szerint a vécékből 43 liter ivóvíz távozik a csatornába naponta és személyenként. Egy személy tehát évente több, mint 15 m³ vizet használ ürülékének az eltávolítására. Ebben az ürülék mennyiségben átlagosan 6 kg szerves nitrogén kerül a vízbe, ami oxidáció (hagyományos tisztítás) után kb. 26 kg nitrát szennyezést jelent2. Belgiumban a vécékből eredő nitrát szennyezés a mezőgazdasági eredetű (mű- és hígtrágya) szennyezés kb. 10 százalékát teszi ki3.
A folyók szennyezését senki sem vitatja. Ezzel szemben egy vécé, csak akkor fejtheti ki teljes szennyező képességét, ha egy szennyvízcsatornára van rákötve. Ezen a tényen a tisztítóállomás jelenléte nem sokat változtat. A nitrogén mérleg segítéségével azt már kimutattuk, hogy a hagyományos víztisztítás nem más, mint a fekáliában lévő értékes szerves nitrogén vegyületek nitrát szennyezéssé való álalakítása.
Ebből a gondolatból kiindulva értjük meg, hogy a vécé legnagyobb környezeti ártalma a vízbe vezetett, igen értékes szerves anyagok a élővilág nagy körfolyamataiból való kivonása.
1 François Tanguay, Petit manuel d’auto-construction, Editions de Mortagne (1983)
2 A fekáliás vízben lévő szerves nitrogén in fine nagyrészt nitrát ionokká alakul. Ennek egy kis része a tisztított vízzel a folyókat szennyezi, nagy része viszont a tisztítási iszapban marad. Az iszap mezőgazdasági „értékesítésekor” befejeződik a maradék szerves nitrogénvegyületek lebontása. A nitrát formájában felszabadult nitrogén egy kis részét a növények értékesítik, a nagyobbik része a felszíni vízrendszerbe mosódik bele, vagy a földalatti vízrendszert szennyezi.
3 Még ez a 10 százalék is jelentős mennyiség. Ezzel szemben, amíg a mezőgazdaság főleg a talajvizeket, a vécék a folyókat szennyezik. Érdekes megjegyezni, hogy Wallónia 5 milliárd eurós szennyvízkezelési programját a „földalatti ivóvíz tartalékok védelmével” indokolták. A valóságban a vécékből, még a csatornahálózat kiépítése előtt sem ment számottevő mennyiségű nitrát szennyezés a talajvizekbe. A földalatti ivóvíz tartalékokat csaknem kizárólagosan a mezőgazdaság szennyezte. Ha a cél a földalatti ivóvíz tartalékok védelme volt, akkor az igen költséges városi szennyvízkezelési program célt tévesztett.
A mezőgazdaságba bevezetett legkisebb és igen olcsó nitrogén szennyezést megelőző rendelkezés (mint pl. a komposzt felhasználás serkentése) sokkal hatásosabb lett volna. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a belgiumi méregdrága szennyvízkezelési program megvalósulása után a folyók vízének átlagos minősége romlott. Erre a veszélyre e sorok írója már a 90-es évek elején, a program elindítása előtt nyilvánosan felhívta a figyelmet, teljesen sikertelenül. A csatornahálózat kiépítése előtt a fekáliás víz nagy részének tisztítását növényi árkokban a talaj végezte ingyen és igen hatásosan.
A szennyvíz begyűjtése után még tisztítás után is nagy mennyiségű nitrogén került az addig megkímélt folyókba. Csak ott tapasztaltak helyi javulást, ahol a szennyvíz közvetlen folyóba öntését tisztító állomáson keresztül végezték el.
Az érdeklődőknek ajánljuk:
https://www.eautarcie.org
Kelt Belgiumban, az Úr 2011. évében
Országh József
nyugalmazott egyetemi tanár
MAG közösség
