Említett tényezők közismert álláspontja szerint alapvetően kétfajta háború létezik: vannak a hódító, megtorló igazságtalan háborúk, és vannak a honvédő, felszabadító igazságosak.
Az első típusról megtudhatjuk, hogy az azt kirobbantó hatalom vad, kegyetlen martalócok hordáit küldi csatába, akik ártatlan szüzeket, reszketeg aggastyánokat, védtelen csecsszopókat gyilkolnak, iskolákat, kórházakat rombolnak le, békés családok otthonait teszik a földdel egyenlővé.
Az igazságosnak minősített háborúk megvívói már-már római jellemekként vannak ábrázolva, akik a hazaszeretet nemes tűzétől vezérelve, hősies küzdelemben „ellenséges élőerőt” semmisítenek meg, gyilkos fegyvereket tesznek használhatatlanná.
Egyes Istenben bízó emberek akkor jöhetnek zavarba, ha eszükbe jut egyházuk tanítása a szeretet és béke istenéről. Kinek van akkor igaza? -tehetik fel maguknak a kérdést.
A keresztény világon kívüli világ is forr a békétlenségtől, de vizsgáljuk csupán a hozzánk közelebbi keresztény gyökerű Európát és Amerikát! Hogyan viszonyulnak az itteni egyházak a háborúhoz?
Az első évezred elején kialakuló kereszténység az első századokban háború- és katonaságellenes volt, hűen az egyházalapító Jézus szellemiségéhez, akit követői gyakran neveztek a béke fejedelmének. A döntő fordulat a 4. század elején következett be, amikor a kereszténység a Római Birodalomban államvallássá lett. Ezt követően vezetői már nem az égieknek akartak megfelelni, hanem a világi hatalom elvárásainak. Így történt, hogy a továbbiakban a háborúk ellenzőiből azok szentesítőivé váltak: megáldották a katonák fegyvereit, harcra tüzelték híveiket. A prédikációkban a szemben álló fél katonái már nem felebarátként, embertársként lettek megnevezve, hanem gaz ellenségekként, akik nyilvánvalóan pokolra jutnak, s akiket gyűlölni kell.
A harcoló alakulatokhoz tábori papokat küldtek: no nem azért, hogy a háború kegyetlen, embertelen, értelmetlen voltára hívják fel a katonák figyelmét, és megpróbálják lebeszélni őket a további gyilkolásról, hanem éppen ellenkezőleg: a jelentkező kételyek, lelkiismereti aggályok elaltatásával a harci szellem változatlan fenntartása volt a céljuk.
Az egyházak sokszor nem érték be azzal, hogy csupán az ideológiai hátteret biztosítsák az éppen aktuális háborúhoz, hanem nem egy esetben azok kirobbantói, irányítói, megvívói voltak: elég, ha a véres keresztes hadjáratokra, vagy az Európát romlásba, nyomorba döntő harmincéves háborúra gondolunk.
Az egyházak háborús viszonyok közötti látványos pálfordulását talán legjobban az szimbolizálja, amikor a harangok a magasból a porba zuhannak, hogy azt követően Isten dicsőségének hirdetése helyett halált köpködő szörnyekként szolgáljanak.
Nyilván vannak, akik erre azt mondják, hogy ez már a múlt, ezért nem is nagyon érdemes vele foglalkozni: de ez nem így van! Tábori papok most is vannak, s feladatkörük sem változott lényegesen a korábbiakhoz képest.
Az egyházak képviselőinek a témában tett megnyilatkozásai is kijózanítólag hatnak: nemrég egy pap arról értekezett a rádióban, hogy a „ne ölj!” tulajdonképpen utolsó a parancsolatok között, és csak békeidőben érvényes.
A teljességhez persze hozzátartozik, hogy a kereszténységen belül, búvópatakként mindig tovább élt az eredeti jézusi vonal: mindig voltak olyan egyének, csoportok, felekezetek, amelyek vállalva a mellőzöttséget, a megbélyegzést, a retorziókat, kitartottak a jézusi erőszakmentesség mellett.
A Nyugat költőfejedelme Babits Mihály például így ír Zsoltár gyermekhangra című versében:
„Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.”
Nagy szerencséje az emberiségnek, hogy ma már ebben a kérdésben nem kell csupán emberi megfontolásokra hagyatkoznunk: rendelkezésünkre áll több millió halálközeli élményt átélt embertársunk kortól, nemtől, vallástól, nemzetiségtől független egybehangzó tapasztalata, mely szerint Isten elutasít minden háborút, minden gyilkosságot.
A halálközeli élmények egyik legelső, s talán legismertebb kutatójának Raymond A. Moodynak egyik páciense így beszél erről a szerző „Élet az élet után * Gondolatok a halál utáni életről” című korszakalkotó művében:
„Mialatt odaát voltam, azt a benyomást szereztem, hogy magamat, vagy mást megölni tiltott cselekedet. Öngyilkosságot elkövetni annyit jelentene, mint Isten ajándékát visszadobni.
Másvalakit megölni beavatkozás Istennek arra a másik emberre irányuló szándékába.”
*
Idáig érve minden bizonnyal sokakban feltámad a nyugtalanító kérdés: ha egy külső hatalom támad az országunkra, akkor egyetlen Istennek tetsző magatartás marad a számunkra: a behúzott nyakú gyáva meghunyászkodás? Szerencsére nem így van! Egyértelművé kell tenni, hogy minden gondolatunkkal, minden cselekedetünkkel, minden porcikánkkal elutasítjuk a megszállást, a leigázást, de nem gyűlöljük azokat a megtévesztett, megfélemlített embertársainkat, akik azt megvalósítják. Bátran, okosan és szívósan, az élet valamennyi területén, minden békés eszközt felhasználva arra kell törekedni, hogy az előállt áldatlan körülmények megszűnjenek, hogy újra beköszöntsön az Isten igenelte béke.
Aki gyávaságot emleget az ilyen hozzáállás kapcsán, az gondolja meg, hogy milyen lelki-fizikai erőt kíván egy ilyen hosszan tartó fegyvertelen küzdelem sikeres megvívása: semmivel sem kell hozzá kevesebb bátorság, mint önkívületi állapotban nekirontani az „ellenséges” géppuskatűznek!
Hogy mindez nem „széplelkűek ábrándozása”, hanem egy járható út -ráadásul az egyetlen emberhez méltó, Istennek tetsző út! -, azt jól mutatja az indiai nép nagy fiának, Mahátma Gandhinak a fénylő példája, aki a második világháború után a világ akkori legerősebb gyarmattartó hatalmával, Nagy-Britanniával szemben, ezzel a módszerrel, az erőszakmentes együtt nem működés eszközével vívta ki országa függetlenségét.
Egyre kardcsörtetőbb, egyre harciasabb világunkban jó lenne tanulni a béke útját mutatóktól!
Zámbó Zoltán
(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
