„A talaj a növények atyja, a víz az anyja” – szól a latin közmondás. A fiatal, fejlődő növények számára a legjobb „az égből hulló áldás”. De a jóból is megárt a sok: túl bőséges égi áldásban a virágok elhervadnak, a szirmaik összetapadnak, a növények megrothadnak, és a termések megpenészednek. Ezért régen a kertészek jobb szerették a hiányzó nedvességet a locsolókannájukból pótolni, mint a fentről érkező esetlegesen túl sok esőt. Tartósan csapadékos időben a szabadban nevelt cserepes növényeket oldalukra fordították, hogy ne mosódjanak ki a földjükből a tápanyagok.
Már az ókorban is ügyeltek a jó minőségű öntözővízre. A kedvenc már akkor is az esővíz volt. A kútvíz túl kemény, azaz túl magas a mésztartalma, csakúgy, mint sok helyen a vezetékes ivóvíznek, ezért például a leanderen és más meszes öntözővizet kedvelő növény locsolásán kívül más növény öntözésére nem alkalmas, főleg a permetező öntözésre nem, mert fehér foltokat hagyhat vissza a levélzeten.
A többi locsolási szabály sem sokat változott az ókor óta: nyáron délben nem szabad öntözni, mert egyrészt a víz nagy része elpárolog, másrészt a megülő cseppek (gyűjtőlencseként működve) megpörkölik a levelet.
A növényeket ne érje hideg zuhany! Mindig csak langyos vízzel locsoljunk. Sohasem szabad hideg kút-vagy csapvízzel öntözni. Ezért töltsük az öntözésre szánt vizet egy dézsába, és állítsuk napos helyre. A melegítést a napsugarak elintézik. Főleg az uborka nem viseli el a hideg öntözővizet, még a növekedésben is képes megakadni. Ennek a hidegérzékeny növénynek a locsolóvizét a parasztasszonyok forró tejsavó hozzákeverésével melegítették fel.
„Aki mindennap locsol, az valamit rosszul csinál.”
Ezt a megjegyzést gyakran hallhatják a kezdő kertészek. Nézzünk egy példát erre. Vegyünk 20 liternyi csapadékot. Ez a mennyiség elegendő egy ember számára, hogy teljesen bőrig ázzon és meghűljön, addig a kiszáradt 1 négyzetméternyi talajfelszínre hullva két centiméternél mélyebbre alig hatol be. Ha pedig zivatar támad, akkor a nehéz esőcseppek a kérgesre száradt talajfelszínen a kis barázdákban csak szétfolynak. Emiatt sokszor egy nyári eső nem mentesít bennünket az öntözés alól. De ha nekilátunk öntözni, akkor azt helyesen tegyük!
A helyesen ebben az esetben azt jelenti, hogy sokat, azaz jó alaposan. Ha egy négyzetméternyi ágyásfelületre egy tele locsolókannányi (10 l) vizet öntözünk, akkor nem öntöztünk, legalábbis nem úgy, hogy a növényeink számára hasznosítható legyen. Mivel a víz így nem hatol a talaj mélyebb rétegeibe, a növények gyökerei arra kényszerülnek, hogy kevéssel a felszín alatt terüljenek szét, mert csak így tudják hasznosítani a kapott vizet. Ezzel viszont megnő a kiszáradásra való fogékonyság. Ez a jelenség a lágyszárúakra és a fás szárúakra is egyaránt vonatkozik. Minél mélyebbre hatolnak a növények gyökerei, annál nagyobb az esélye annak, hogy olyan talajréteghez érnek, ahol tartós nedvesség uralkodik. A laza szerkezetű, humuszos talajban még a saláta is 1 méter mélyre fejleszt gyökereket, más zöldségnövények pedig még ennél is mélyebbre nyúlnak. Ha alapos locsolás után a növények töve körüli talajt mulcsozzuk, akkor még a forró nyári napokon is elegendő mennyiségű vizet biztosítunk számukra, mivel megakadályozzuk a talajnedvesség elpárolgását.
Mit tegyünk az „iszákosokkal”?
Régen egyes helyeken az volt a szokás, hogy az állandóan szomjas és éhes töknövények mellé egy kőre egy vödörben vizet állítottak, és gyapjúszalaggal vagy rongydarabbal vezették belőle a vizet a növények tövéhez, amelyet egészen beástak a talajba. Néha előfordult, hogy idővel elszakadt a nedvszívó vízvezető szalag vagy kiszáradt, mert túl rövid volt, és nem ért le a vizesedény aljáig. Ekkor újra be kellett nedvesíteni a szalagot vagy az edényt feltölteni vízzel, hogy a nedvesség megint a talajba vándoroljon.
Az előbbinél egyszerűbb öntözési módszer, ha nagy agyagcserepeket ásunk be a paradicsom, a tökfélék vagy más, a vízhiánytól gyorsan lekókadó növények mellé, és azokat rendszeresen feltöltjük vízzel.
A tapasztalt kertészek az ültetés után – legyen szó akár zöldségről vagy gyümölcsről – „tányért” képeznek a növények köré. Ez a földhalommal kerített öntözőárok megakadályozza, hogy a víz minden irányban szétfolyjon, így csak a gyökerekhez szivárog le.
A gyümölcsfák öntözése
A nagyméretű gyümölcsfák lombkoronájának szegélye alatt ássunk kb. 10 cm mély gyűrűt, hogy az öntözővíz közvetlenül a gyökerekhez jusson. Nyár elején marhatrágyát is keverhetünk a vízhez, így egyúttal trágyázhatunk is.
Ha száraz időszakban nem adunk fáinknak legalább 50 liter vizet, akkor nyugodtan maradjunk inkább a kerti székben és lustálkodjunk, mert ennél kevesebb mennyiség csak felesleges idő- és vízpocsékolás. Az öntözővíznek ugyanis csak elenyésző része jut el a gyökerekhez. Jó locsolási módszer, ha az öntözőcsövet kintről az árok peremére helyezzük, és az öntözőcsapot csak annyira nyitjuk meg, hogy a víz csak épp csepegjen, vagy igen vékony sugárban folyjon a csőből. Hagyjuk ott fél napig a tömlőt, szükség esetén éjszakára is, vagy esetleg tovább, míg a fa összes gyökere kellő mértékben megszívta magát. Néhány óránként tegyük át a korongon másik helyre az öntözőcsövet.
Különösen jó vízellátást biztosít kerti fáink számára a barkácsboltokban kapható karvastagságú dréncső, melyet az ültetésnél gyűrű alakban helyezzünk el a fák gödrébe. Az ültetőgödörnek jó tágasnak kell lennie, hogy a locsológyűrű a fa gyökérrendszerét ne korlátozza a növekedésben. A cső egyik végét a fa lombkoronájának pereme alatti területig vezessük, szükség esetén ebbe töltsük az öntözővizet. A cső perforált, így a víz a gyökerekhez szivárog. Amikor nem használjuk, tömjük be a végét, nehogy egerek vagy más kíváncsiskodók fészkeljék be magukat. Egy kilyuggatott, kellő vastagságú öntözőtömlő földbe ásása is megfelel erre a célra.
Reméljük ez a néhány jó tanács és ötlet könnyebbé teszi a kertészkedők mindennapjait. Bőséges termést és szép, egészséges növényeket kívánunk!
