Minden ötödik veszélyeztetett

A közelmúltban felröppent a hír: Európában minden ötödik madárfaj veszélyeztetett, a kipusztulás szélére sodródott. Az ezt mutató felmérés ugyan nyugat-európai adatok alapján készült, de mint Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) társadalmi kapcsolatok igazgatója lapunknak mondja: sajnos Magyarországon sem jobb a helyzet.
A veszélybe került madárfajok – nemcsak az említettek, számos további is -- agrárterületek lakói. Márpedig az agrárterületek kiterjedése óriási, e civilizációs táj nagysága az erdőkét is meghaladja. Az ember húszezer éve folytat mezőgazdasági tevékenységet, melyben benne foglaltatik az erdőirtás is. Közvetlenül a jelen helyzet azonban a II. világháború vége utáni állapotokra vezethető vissza. A lakosság éhezett, s ezért a nyugat-európai országok kidolgozták az állami támogatási tervet: a gazdák támogatást kaptak ahhoz, hogy minél nagyobb területen folytassanak növénytermesztést és állattenyésztést az éhezés megszüntetéséért. Az éhezés időközben szerencsésen meg is szűnt, de e támogatást „elfelejtették” visszavonni, így ma is él. Az Európai Unió közös agrárpolitikája (KAP) keretében a gazdák területalapú támogatáshoz juthatnak. Ez pénzszerzés szempontjából nagyon jövedelmező -- hektáronként akár százezer forintos nagyságrendű is lehet --, s ekkor még nem számítottuk hozzá azt a jövedelmet, amelyet magáért a megtermelt áruért kap a gazda. És ha valaki sok földet vásárol, birtokol, bérel, óriási pénzeket kaszálhat. Ezért a hatékonyság növelése, az intenzív technológiák alkalmazása került előtérbe. A termésmaximalizálás elérése érdekében a gazdálkodók beszántották a terület ökológiai változatosságát szavatoló mezsgyéket és a mezővédő erdősávokat, ennek következtében az egyes területek állat- s növényállománya nagymértékben csökkent – ez okozza a madarak faj- és egyedszámának csökkenését. Így ritkult meg drasztikusan az EU más részein és nálunk is a mezei veréb, a búbos és a mezei pacsirta, vadgerle, tövisszúró gébics állománya is többek között, de például a haris, a fogoly, a fürj, illetve a vizes élőhelyet igénylő, korábban szintén közönséges bíbic, a nagy póling s a jégmadár állománya is. A fecskefajok is nagymértékben megritkultak az utóbbi időkben, többek között olyan apró. triviálisnak tűnő okok következtében, hogy a városokban a fészeképítéshez egyszerűen nem találnak kellő közelségben sarat, mert mindent lebetonozott az ember. Ami pedig máris eltűnt: például a kövirigó – ami nem is olyan régen még a budai hegyekben is fészkelt kőomlásokban --, a csíkosfejű nádiposzáta, a nagy fülemüle. (Az említett megritkulási, illetve eltűnési okokhoz még a globális felmelegedés hatásai is hozzájárulnak.)

A magyar helyzet az uniós csatlakozásunk óta, mint látni lehet, hasonló, csak mi még gyorsabban „akarjuk” elérni azt, ami a „régi” európai államokban vontatottabban zajlott. Nálunk ugyanis a szovjet mintára megszervezett mezőgazdálkodás volt az uralkodó, ami jóval extenzívebbnek, és így természetbarátabbnak mutatkozott, mint a nyugati, jobban megmaradtak a különböző élőlényfajok. E kedvező ökológiai helyzetnek a nemtörődöm felszámolása folyik most nálunk – szögezi le a szakember. Pedig mi az egyedülálló Pannon Biogeográfiai Régiót vittük be ökológiai szempontból az EU-ba, ez csak nálunk található meg az unióban, mint az eurázsiai puszták nyúlványa.
Ugyanakkor az Európai Uniónak pozitív törekvései is vannak természetvédelmi szempontból, így nagy pénzeket, sokmilliárd forintos támogatásokat ad az egyes területek jellemző élő-, s így madárvilága megmaradását szolgáló Life-programoknak. A Pannon Biogeográfiai Régióról tudni kell, hogy – akármennyire természetes úton létrejöttnek is látszik -- végsősorban mesterséges úton létrehozott, ember alkotta pusztából áll: Európának ebben a részében évezredekkel ezelőtt erdők voltak, és ezt a különböző állattenyésztő-pásztorkodó népek kiirtották, s megmaradását azóta is a legeltető állattartás biztosította. Legeltetés nélkül néhány év alatt beerdősülnek, elszaporodnak a tájidegen, invazív fajok, mint az ezüstfa, az akác, és így tovább. Amikor beléptünk az EU-ba, összeomlott a háztáji és a legeltető állattartás, illetve a földek új tulajdonosai – akik gyakran kedvező társadalmi helyzetük folytán jutottak földhöz, és például nincs is állatállományuk, amit legeltetniük kellene – sokszor már nem az életvitelszerű mezőgazdálkodásban, hanem a területalapú támogatások minél hatékonyabb megszerzésében érdekeltek – hívja fel a figyelmet a szakember.

Szerencsére pozitív példák is említhetők: Európában – s Magyarországon – sikerült megvédeni egyebek közt a túzokot, amely elég nagy és feltűnő madár ahhoz, hogy tömegek figyelmét sikerüljön rá és a hozzá kapcsolódó ügyre irányítani. A kerecsensólyom és a parlagi sas megmentése szintén sikerült. Hogyan folytatható a pozitív folyamat más, „kevésbé mediatizálható”, s így a lakosság számára „kevésbé észrevehető” fajokkal? Az MME és külföldi társszervezetei kutatásokat végeznek, felhívják a döntéshozók figyelmét arra, mi múlik azon, hogy szakmai megállapodások szülessenek földterületek odaítélésekor; hogy a döntéshozók érezzék, tevékenységük kontroll alatt van.  Ilyen az a kutatás is, melynek során kiderítenék, milyen mértékű az egyes madárállományok megritkulása, és ajánlásokat dolgoznak ki a helyzet jobbítására. A gazdálkodók figyelmét felhívják arra: sok múlik tevékenységükön belül többek között olyan apróságokon is, hogy például milyen magasra állítják a kaszálószerkezet pengéjét, milyen gyorsan halad a gép.

Farkas Csaba
Fotók: Orbán Zoltán