Van fogalma Kedves Olvasó, milyen nehéz ezt a szót kimondani, elismerni. Pedig csak így van kiút, illetve van megoldás, hogy további életünket józanul éljük. Az alkoholizmus egy félreértett, szőnyeg alá söpört tabu téma. Az alkoholizmus betegség, az alkoholista allergiás az alkoholra, ezért nem ihat. De erről nem tud. Egyetlen egy korty ital felébreszti benne az alkohol iránti biológiai éhséget. Az alkoholista nem rossz ember, hanem beteg ember. Önpusztító. Ezt egy kívülállónak nehéz megítélni. Nem az akaraterővel van baj, gyáván hazudik magának, azt hiszi ha berugik megoldódnak a problémái. Az alkoholista gyenge ember, azt mondja, bármikor abba tudja hagyni az ivást. De ez nem így van, aki nem tartja be az anonim alkoholisták 12 pontját, és 12 hagyományát újra visszaesik. Az alkoholisták nagy része nem tud egyedül leszokni az alkoholfogyasztásról, mert nem látja mit tett vele az alkohol. Sír, veszekszik, okol mindenkit , a lelki, fizikai fájdalmakért, az anyagi gondokért, talán/esetleg családja elvesztéséért.
Hosszú éveken keresztül védőnő voltam, segítettem családokon, ahol alkoholista volt a szülő, testvér, esetleg gyermek, de abban az időben még csak a pszichiátriai gyógyszeres kezelés volt az egyetlen út. Előfordult, hogy az alkoholista szülőktől állami gondozásba került gyermek, ez nem jó. Ilyenhez ritkán folyamodtam, inkább az elbeszélgetés, a jó útra terelés volt az elvem. Volt amikor sikerült, ez számomra sikerélmény volt. Volt férjem is alkoholista, sokszor nevettem az ivászati szokásain, testileg nem bántalmazott sem engem, sem a gyerekeinket. Ha ivott gyakran mulatott, majd elaludt. Majd később kezdett lelkileg gyötörni, főleg azután, hogy hosszabb ideig abbahagyta az ivást. (Ezt most már tudom, hogy a visszaesőknél ez gyakran így van.) Ezután váltunk el, hosszú házasság után. Ekkor már lelki beteg voltam, és elkezdtem alkoholizálni. Miért?
Hazudnék, ha azt mondanám, előtte nem ittam egy kortyot sem. Nem, de tudtam hol a határ. Ünnepnapokon keveset, ez a szociális ivás, most már tudom. Majd válásunk után egyre magányosabb lettem. A gyerekek felnőttek, elköltöztek, volt három unokám. De nem tudtam mit kezdeni magammal. Előbb egy feles, egy sör, majd emelkedett a mennyiség. Először csak hétvégeken, majd nyugdíjban mentem, és ez már naponta így történt.
Közben újabb unokám született, így hozzájuk költöztem, ekkor zugivó, és szinten tartó alkoholista lettem (ezt akkor még nem tudtam). A gyerekeimtől sokat szorultam, ekkor már komoly szégyenérzetem volt, de nem láttam a kiutat. A gyógyszeres kezelést nem akartam, mivel szerintem nem ér semmit. Ekkor egyik ismerősöm elmondta, hogy van kiút, ha csatlakozom az Anonim Alkoholistákhoz. Megpróbáltam, egy-két gyűlésre elmentem. De még az első gyűlésről hazafele megvettem a két deci vodkát. Legközelebb ezt elmondtam társaimnak, akik tájékoztattak, hogy van egy intenzív terápia. Vállalkoztam rá, illetve vállaltam ezt a nehéz utat, de nem akartam elveszíteni a gyerekeimet, és nem akartam elveszni. Ekkor 5 hónap kemény időszak következett. De sikerült! Őszintén el kellett gondolkodni életem utolsó öt évén. Feltárni hibáimat, kibúvók keresése nélkül. Szembe nézni magammal, hogy elveszítettem az irányítást az életem felett.
Beismerni, hogy alkoholista vagyok. (ez a legnehezebb), hinni a Jó Istenben és magamban, hogy van kiút, elfogadni a Jó Isten segítségét és mélyreható, bátor, erkölcsi leltárt készíteni magamról, és elindulni a józanodás felé.
Az alkoholistáknak tudniuk kell, hogy az önpusztító ivás oka ámokfutó ösztöneinkben rejlik. Alkoholizáltam, hogy félelmeimet, kudarcaimat, kétségbeesésemet, magányomat italba fojtsam. Menekülve a bűntudat elől. De részemről ennek vége, immár ahogyan az elején is írtam 1949 nap óta vagyok józanodó alkoholista.
G. Mária
(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
