2017. 01. 23
A veréb arrébb ment, nehogy ráessen a vadgesztenye, pedig Butzheim bácsi jó szívvel
vetette elibe.
- Edd csak meg bátran! – bíztatta mosolyogva, mint Szent Ferenc, mikor Igét hirdetett az ágon billegő hallgatóinak. Belenézett a háncsból font szatyorba, de nem volt benne semmi. Azért furcsállotta az üres cekkert. Reggel, mintha még pénztárca és ennivaló is lett volna benne.
Sajnos a bácsi elfeledte, hogy a veréb akkor sem eszik gesztenyét, ha az már elhagyta a tüskés fészkét. Jaj! Még a saját neve sem jutott eszébe. Nem tudta, hogy őt Butzheim Ottónak hívják, és túl van a hetvenen, és annak idején a gimnáziumban tanár úrnak szólították. Azt, meg, ha mondják, se hiszi el, hogy ő egy kelenföldi panellakásban van otthon; - ha otthon van, s nem éppen Marcaliban kínálgat egy kolduló verebet gesztenyével.
És reggel csak kenyérért ment le a pékhez.
A szürkemadár nagyot nézett, amikor az a valami az orra elé gurult. Meghökkent. Felpislogott a padon ücsörgő csokornyakkendős öregúrra, mintha kérdezné: