Meyer bácsi hasra esett, ahogy nagy óvatosan az ebédjével az asztalához lavírozott. Bádogcsajkáját elejtette, az csörömpölve csattogott egy darabig, míg el nem ült Perbál atya asztala alatt. Már egy percre rá, onnan a széklábak közül pislogott büszkén, hogy: Lám! – milyen ügyesen sikerült az ebédlőt mákos tésztával behinteni. Még elhasalva káromkodott egy kicsit az ebédlő kövén. Szórakozottan lefricskázott egy tésztaszálat a fekete zakójáról, és úgy várta türelmesen Zsófia nővért, hogy felsegítse.

Épp az ellenkező hatást éred el vele, mint szeretnéd!

Reméljük, nem ismersz magadra...

Méltó lezárása az óévnek ez a szép gondolatsor, amelyen keresztül kapcsolatba léphetünk a Teremtővel.

A környezetvédők a ’80-as évek végén hozták létre és tették ismertté a „fenntartható fejlődés” fogalmát, amely eredetileg azt jelentette, hogy minden nemzedék csak olyan mértékben elégíti ki a szükségleteit, amellyel nem veszélyezteti az eljövendő nemzedékek hasonló igényeinek azonos szintű kielégítését. Annak idején sok minden sűrűsödött össze ebben a két szóból álló kifejezésben, ami világszerte népszerűvé, elfogadottá tette: legfőképpen szolidaritás, felelősségérzet az utánunk jövők és a bolygó iránt, továbbá az a reménység, hogy lehet hosszú távon emberhez méltó életet élni ezen a planétán úgy, hogy közben nem tesszük tönkre jóvátehetetlenül létfenntartó rendszereit.

Hogy Péter-Pál napján meleg van, az nem csoda, de olyan füllesztő hőségről, ami már két napja a Budai-hegyekre feküdt, még a vének sem tudtak. Déltájt, Bicske felől pár távoli villámmal, hűsítő záport ígért az ég. – Tán estére ideér – gondolta Márton, a „Víg Zarándok” gazdája, de gyorsan becsukta az ablakot, mert a pokoli meleggel vagy ezer légy tülekedett a pult felé potyán vedelni. Mint ahogy ezt egy-két ájtatos zarándok is szeretné, mióta kegyhely lett a templom.

A vágyaink tettekre sarkalnak, míg képzeletünk megszínesíti mindennapjainkat. Ugyanakkor ez a két dolog nem mindig pozitív irányba lendíti sorsunkat. Előfordul, hogy a vágyaink hatalmába kerülünk, s a sóvárgás megkeseríti életünk. Képzeletünk pedig félelmet, rettegést is ültethet elménkbe, s veszélyt, rémeket látunk ott is, ahol biztonság és nyugalom van.

– Az Isten is megvert magával! – hogy lehet valaki ekkora tulok? – fordult el Borbíró százados a sült halként bámuló Gaál kadéttól, s az ablakhoz sétált. Kedvetlen lebámult a kihalt kaszárnyaudvarra. A laktanyaépület főkapuja előtt, az ázott fekete-sárga zászló alatt, két őr állt csukaszürkében, mint anyátlan, lélegző kőszobrok. Ugyan fentről a százados nem látta, ahogy az esőcseppek csurognak a zubbonyukról, de attól sem derült volna jobb kedvre. Néha nagyon magányosnak érezte magát. Nem csoda. Nagy ritkán tudott csak hazautazni a feleségéhez, mert Elzának eszébe sem jutott a határ menti kisvárosra cserélni Bécset.

Egyre gyakrabban kerül szóba mostanában, hogy a települések határain belül kevés a port, zajt felfogó, oxigént kibocsátó zöld felület, de ezen fejtegetésekből valahogy mindig kimaradnak a temetők. Hogy mi a baj a jelenlegi temetőkkel? Szinte kivétel nélkül vigasztalan látványt nyújtó kő- és betonsivatagok, amelyekben az élő virágokat mindjobban felváltják a „végső megoldást” jelentő beton födémek, amelyek otromba szarkofágokká változtatják a sírokat. Mivel kevés embernek van arra pénze, energiája, ideje, kellő nagyságú kertje, hogy a virágtartókban a virágokat megfelelő gyakorisággal cserélje, ezért temetőink elmaradhatatlan kísérő jelensége a rothadás orrfacsaró bűze, illetve a napszítta, kifakult, töredező művirágok vigasztalan látványa. A lehangoló képet csak fokozzák a kerítések előtt elhelyezett, szeméttől duzzadó konténerek, amelyek a halottak napja utáni időszakban szinte ki sem látszanak a beléjük ömlesztett rengeteg hulladékból.

A hetven éves szellemileg ugyanolyan fitt lehet, mint a 40 évesek.