Reméljük, nem ismersz magadra...

Méltó lezárása az óévnek ez a szép gondolatsor, amelyen keresztül kapcsolatba léphetünk a Teremtővel.

A környezetvédők a ’80-as évek végén hozták létre és tették ismertté a „fenntartható fejlődés” fogalmát, amely eredetileg azt jelentette, hogy minden nemzedék csak olyan mértékben elégíti ki a szükségleteit, amellyel nem veszélyezteti az eljövendő nemzedékek hasonló igényeinek azonos szintű kielégítését. Annak idején sok minden sűrűsödött össze ebben a két szóból álló kifejezésben, ami világszerte népszerűvé, elfogadottá tette: legfőképpen szolidaritás, felelősségérzet az utánunk jövők és a bolygó iránt, továbbá az a reménység, hogy lehet hosszú távon emberhez méltó életet élni ezen a planétán úgy, hogy közben nem tesszük tönkre jóvátehetetlenül létfenntartó rendszereit.

Hogy Péter-Pál napján meleg van, az nem csoda, de olyan füllesztő hőségről, ami már két napja a Budai-hegyekre feküdt, még a vének sem tudtak. Déltájt, Bicske felől pár távoli villámmal, hűsítő záport ígért az ég. – Tán estére ideér – gondolta Márton, a „Víg Zarándok” gazdája, de gyorsan becsukta az ablakot, mert a pokoli meleggel vagy ezer légy tülekedett a pult felé potyán vedelni. Mint ahogy ezt egy-két ájtatos zarándok is szeretné, mióta kegyhely lett a templom.

A vágyaink tettekre sarkalnak, míg képzeletünk megszínesíti mindennapjainkat. Ugyanakkor ez a két dolog nem mindig pozitív irányba lendíti sorsunkat. Előfordul, hogy a vágyaink hatalmába kerülünk, s a sóvárgás megkeseríti életünk. Képzeletünk pedig félelmet, rettegést is ültethet elménkbe, s veszélyt, rémeket látunk ott is, ahol biztonság és nyugalom van.

– Az Isten is megvert magával! – hogy lehet valaki ekkora tulok? – fordult el Borbíró százados a sült halként bámuló Gaál kadéttól, s az ablakhoz sétált. Kedvetlen lebámult a kihalt kaszárnyaudvarra. A laktanyaépület főkapuja előtt, az ázott fekete-sárga zászló alatt, két őr állt csukaszürkében, mint anyátlan, lélegző kőszobrok. Ugyan fentről a százados nem látta, ahogy az esőcseppek csurognak a zubbonyukról, de attól sem derült volna jobb kedvre. Néha nagyon magányosnak érezte magát. Nem csoda. Nagy ritkán tudott csak hazautazni a feleségéhez, mert Elzának eszébe sem jutott a határ menti kisvárosra cserélni Bécset.

Egyre gyakrabban kerül szóba mostanában, hogy a települések határain belül kevés a port, zajt felfogó, oxigént kibocsátó zöld felület, de ezen fejtegetésekből valahogy mindig kimaradnak a temetők. Hogy mi a baj a jelenlegi temetőkkel? Szinte kivétel nélkül vigasztalan látványt nyújtó kő- és betonsivatagok, amelyekben az élő virágokat mindjobban felváltják a „végső megoldást” jelentő beton födémek, amelyek otromba szarkofágokká változtatják a sírokat. Mivel kevés embernek van arra pénze, energiája, ideje, kellő nagyságú kertje, hogy a virágtartókban a virágokat megfelelő gyakorisággal cserélje, ezért temetőink elmaradhatatlan kísérő jelensége a rothadás orrfacsaró bűze, illetve a napszítta, kifakult, töredező művirágok vigasztalan látványa. A lehangoló képet csak fokozzák a kerítések előtt elhelyezett, szeméttől duzzadó konténerek, amelyek a halottak napja utáni időszakban szinte ki sem látszanak a beléjük ömlesztett rengeteg hulladékból.

A hetven éves szellemileg ugyanolyan fitt lehet, mint a 40 évesek.

Szinte naponta megesik, hogy előre érezzük, sikerülni fog vagy nem, amit elterveztünk. Utólag persze bosszankodunk: miért nem hallgattunk a megérzésünkre? De valóbban megérzés-e, vagy inkább valami más, amikor az ember tudni véli, hogyan alakulnak majd dolgai a jövőben? Nem misztikus jövőbelátásról van szó, csupán egy „hétköznapi” képességről: az előrelátásról, amellyel minden olyan ember rendelkezett, akik nyomot hagytak a történelemben.

Beszámoló Svájcból, a Glurns községben lefolytatott perről