A Harisnyás Pippi szerzője indította el a lavinát

Astrid Lindgren sok gyerek és felnőtt kedvence, hiszen ő a Harisnyás Pippi című mesekönyv szerzője. Azt már kevesebben tudják róla, hogy 1978-ban Nobel Békedíjat kapott, az ott elhangzott beszéde hatására pedig a svéd parlament a világon elsőként törvénybe iktatta, hogy tilos a gyerekeket fizikailag bántalmazni mind otthon, mind az iskolában. Azelőtt ugyanis teljesen elfogadott volt a testi fenyítés, mint a nevelés egyik eszköze.

Astrid Lindgren unokái körében

Olvasd el most magyarul a történelmi jelentőségű beszédet!

'Mióta ember él a földön, van háború és harc is. Törékeny világunk folyamatos veszélynek van kitéve. Nem lenne ideje megkérdezni magunktól: vajon mi magunk teszünk olyat nap mint nap, ami konfliktusokba torkollik? Hogyan tudunk javítani a helyzeten, hogyan tudjuk az állandó agressziót elfelejteni?

Úgy gondolom, az elejétől kell kezdenünk, a gyerekektől! Ők azok, akik a jövőben irányítják majd ezt a bolygót, nekik kell majd eldönteniük, hogy folytatják az erőszakot, vagy békében és vidámságban élnek.

Emlékszem, mennyire megrendültem gyerekként, amikor rájöttem: teljesen átlagos és hétköznapi emberek irányítanak minket, akik nem részei az isteni gondviselésnek és nem is különösebben bölcsek. Olyanok, mint mi: gyengékkel és szenvedéllyel, csak nekik van hatalmuk. Miért hoznak ezek az emberek ennyire rossz döntéseket? Talán azért, mert természetüknél fogva rosszak?

Nem hiszem. A gyerekek nem születnek sem jónak, sem rossznak. Akkor viszont, mi az, ami meghatározza, hogy nyitott és jóságos lesz-e, vagy egy kegyetlen és keserű magányos farkas? Mi, szülők vagyunk azok a személyek, akik meg kell, hogy tanítsák a gyerekeiknek, mi az a szeretet. Vagy, bár nem akarjuk, épp az ellenkezőjét tanítjuk.

Egyszer találkoztam a pap feleségével, aki elmesélte, hogy amikor fiatal volt és megszületett az első gyermeke, nem hitt a testi fenyítésben, annak ellenére, hogy a gyerekek megverése abban a korban bevett gyakorlat volt. 

Amikor azonban a fia négy vagy öt éves volt, akkora csínytevést követett el, hogy az anyuka eldöntötte, minden előzetes érve ellenére, hogy megvesszőzi a gyereket, életében először. Mondta a gyereknek, hogy menjen a kertbe és keressen egy botot erre a célra.

A gyerek sokára jött vissza, és amikor a szobába lépett, folytak a könnyek az arcán. Azt mondta: 'Anya, nem találtam semmilyen botot, de itt van ez a kő, amivel meg tudsz dobni.'

Abban a pillanatban értette meg az édesanya, milyen ez a helyzet a gyerek szemszögéből: ha anyukám bántani akar, mindegy, mivel vagy hogyan teszi, ugyanúgy sikerülni fog egy kővel is.

Az anyuka ekkor az ölébe ültette a fiát és együtt sírtak. A követ feltette a konyha egyik polcára, mintegy emlékeztetőül, hogy az erőszak nem megoldás.

Talán most azt kérded: ha nem büntetjük testi fenyítéssel a gyereket, egy új Homo Sapienst nevelünk fel, mindenkiből jóságos felnőtt válik és eltűnnek a háborúk? Természetesen nem. Csak a gyerekkönyvek írói hihetik el ezt az utópiát. Ez a szegény világ rengeteg reformra és változásra éhes.

Ám a gyerekeink nézik a tévét, látják, mennyi agresszió van a világban és talán azt hiszik, hogy ez az egyetlen módja a konfliktusok megoldásának.De itt és most, az otthonainkban, meg tudjuk mutatni nekik, hogy van más út. És ez az, amit mi tehetünk a világért.

Egyikünknek sem jönne rosszul egy kő a konyhaszekrényre, hogy emlékeztessen: 'Mondj nemet az erőszakra!'

'

Astrid Lindgren és a gyerekek

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!