A szegedi fák mentője

Dr. Farkas István, a történelem és a fák vonzásában
Bellányi Tímea felvétele
-- Amióta az eszem tudom, szeretem a fákat. Szüleimmel tizenhat éves koromig tanyán éltünk a Kalocsa melletti Öregcsertőn. Apám fákat telepített földjén: gyümölcsfákat, de nyárfákat, jegenyéket is. Amit a fákról meg lehetett tanulni, itt megtanultam. Azt is, hogy bizonyos fák ivartalanul is szaporíthatók, azaz ha levágunk egy gallyat, beszúrjuk a földbe és locsoljuk, az gyökeret ereszt – mondja. És nem véletlenül: mint felhívja a figyelmet, a fatelepítéshez nem kell semmiféle bizottság, nem kell több tízezer forintos előnevelt csemetéket vásárolni, csak a jóakarat kell, ebből viszont számolatlan mennyiség. Egyik legszebb táj-élménye az országból a természeti s az épített környezet találkozására vonatkozik, egészen pontosan arra, hogy amikor megy Pécsre a vonat, erdőben megy, és amikor hirtelen kibukkan a fák közül, máris a pályaudvaron találja magát az ember. – Legalábbis „az én időmben” még így volt; remélem, azóta sem vágták ki azokat a fákat – teszi az elmondottakhoz hozzá. Ezt a látványt egyébként Szegeden is honosítani akarta, annál is inkább, mert az alföldi városban hosszú-hosszú ápolatlan, külvárosi rész után következik a pályaudvar – ha valaki vonattal jön Szegedre, mire ezen a környéken keresztülmegy a szerelvény, ő már el is vesztette kedvét a kiszállástól.
-- Isten őrizzen meg attól, hogy valamiféle bizottságot hozzanak létre új, szegedi erdő megvalósításához; a lakók közterületekre szívesen ültetnek néhány fát, én is elmennék a faültetéshez, ha kell – beszéli.
És miként folytatódott a gyerekkori évek után a fák iránti vonzalmának kifejlődése? Kalocsán politechnikai nevelésben is részesült, az akkori idők szellemében, s ez fák gondozását, nevelését is lehetővé tette. Amikor pedig Szegedre került, a hetvenes évek elején, kislányával megöntözték a környékbeli fákat, és láthatták az eredményt: amelyiket locsolták, az megmaradt, amelyikre nem jutott víz, kiszáradt. Társasházba költözve, kellő kompromisszumkészséggel, tovább lehetett művelni az alkalmazott dendrológiát – ki orgonabokrot honosított meg, hozva szüleitől, ki magnóliát, vagy egyéb cserjét az udvaron, illetve egy, nem a házhoz tartozó, de közeli területen – dr. Farkas István, mint nagy vadgesztenye-rajongó, gesztenyét. Miért vonzza így ez a fafaj? – Suki Béla kollégám a Ságvári gimnáziumban Kierkegaarddal foglalkozott, akitől mint egzisztencializmus művelőjétől származik az a gondolat, hogy „a lehetőség több, mint a valóság”. Nos, ezt jól illusztrálja a vadgesztenye, mely mintegy jelképe annak a sok lehetőségnek s hihetetlen energiának, amelyet és amivel betölteni igyekszik ez a fa; mindez kora tavasszal hirtelen lejátszódik, májusra már „befejezett tény”, ettől kezdve a gesztenye egy centit sem nő, nem úgy, mint számos más faj, amely az első fagyok beálltáig növekszik.
-- Olvastam valahol, aki a magyarok istenét nem ismeri, kezdjen fatelepítésbe, majd megismeri. Fokozottan érvényes ez a vadgesztenyére – mondja. Ugyanis abból a rengeteg, polírozott felületűnek, bútorfényezettnek tűnő csinos termésből, amelyet a vadgesztenyefa őszönként elhullat, csak minden kétszázadikából nő ki növény. Ezt a gyakorlatban akkor tapasztalta, amikor hetven virágcserépbe ültetett el hetven vadgesztenyét megfelelő természetes megvilágítású garázsában, és öntözött – s közülük egy sem kelt ki. Míg ismerősénél, ahol valamivel nagyobb cserepekbe ültették a gesztenyét, kinőttek. A jelek szerint a gesztenye érzékeli, hogy az a földmennyiség, amelyben van, elegendő lesz-e arra, hogy őt életben tartsa, vagy sem. Így ha a városban jártában-keltében magból természetes úton kihajtott gesztenyecsemetét talál a tanár-famentő, kiemeli, cserépbe ülteti, s miután megfelelő méretűvé nő, olyan területre ülteti, amely nemcsak a három-, de a harmincéves gesztenyének is megfelelő.
És hogy mit lehet tenni a vadgesztenyét nagyon károsító balkáni aknázómollyal szemben, melynek aprócska hernyója alagutakat váj a levélbe, ezeken keresztül közlekedve, amiből az ember csak annyit észlel, a levél nyár közepén októberi vörösbarnává válik, s lehullik? Nos, létezik rá megfelelő permetszer, és az ideje is megvan annak, mikor használjuk – itt is csak a jószándék kell. Ja, meg az, hogy a lehullott hernyós leveleket gereblyézzük, égessük el. S még valami: a vadgesztenye színes virágú változatai ellenállnak a kórokozónak.
A történelemtanár-famentő szinte személyesen ismer minden fát Szegeden. Sajnos sokukhoz negatív emlék köti. – Egyszer az egyik bank előtt kivágták a fákat, építkezés miatt. Az egyik kivágott fa helyére a szél odafújhatott néhány termést, s azok gyökeret eresztettek. Az egyiket meghagytam és fölneveltem. De közben a főágát valakik letörték, máskor pedig kerékpárját kötötte oda hozzá valaki, de úgy, hogy kérgét is lenyúzta a fának. Végül fölért a negyedik emeletig. Egyszer az ott lakók egyike megdicsért, „nahát, te nevelted?!” S nem sokkal ezután kivágták a fát. Kiderült: az vágatta ki mondvavcsinált indok alapján, aki engem szembedicsért – idéz föl egy szomorú történetet.
Hozzá hasonlóan aktív fakedvelő ember legalább száz élhet Szegeden – ezt onnan tudja, hogy látja a nyomukat: szembetűnőek egy-egy sanyarú sorsú fa öntözése, mások telepítése kapcsán.  A civil kezdeményezés tehát működik, és eredményes is lenne, ha nem telepedne rá a hivatal. Például úgy, hogy megszabja: a közműtől minimum ötven centinek kell lennie egy fának, amit meg lehet hagyni. Csakhogy ő fél óra alatt tucat olyan helyzetet talál bármely utcában Szegeden, ahol ötven centinél kisebb a távolság. Most akkor fontos a „szabály’”, vagy nem fontos? Esetleg csak akkor fontos, ha olyasvalaki lakik egy házban, akinek keze elér a hivatalig? Másik példa: sokszor vágnak ki fákat azzal a címszóval: „nem környezetbe illő”. Az önkéntes famentő ezzel kapcsolatban is tud ellenkező példákat mondani, így olyanokat, amikor ostorfasorban nő egy-egy platán. Ezek szerint ez a szempont is csak akkor fontos, ha megfelelő egyén szól a figyelembevételéért. S még egy valami: volt egy életerős, harmincöt éves tölgy, amit azzal az indokkal termeltek ki, hogy felnyomja a gyökere az aszfaltot. Csakhogy az, amit felnyomott, nem aszfalt volt, hanem egy másik, lágyabb építkezési anyag. Így működik a hivatal. „Ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes…”
A fák kapcsán gyakran felmerülnek környezetvédelmi szempontok. Most a kőristelepítéseknek van divatja, mondván, hogy jól bírja a szmogot. Néhány éve pedig a Japánból származó, szupergyorsan növő, így kiváló oxigéntermelő, kitűnő fűtő- és alapanyagértékű smaragdfára lett figyelmes a famentő, amit népszerűsíteni igyekeznek hazánkban, s termesztését a Bács-Kiskun megyei Zsanán már el is kezdték. Fel is vette a kapcsolatot a zsanai polgármesterrel a smaragdfa szegedi meghonosításával kapcsolatban, amikor egy szakember azt mondta neki, minden csoda három napig tart -- lám, nemrég a kínai császárfáról (melynek egyébként rokona a smaragdfa) mondták ugyanezeket…
Úgyhogy nem elsősorban új fajoktól kéne csodát várni, hanem a meglévők egyedeit élni hagyni. Nemrég az egyik szegedi sugárúton kivágtak egy korhadóban lévő, idős fát, és tuskójáról óriási erővel tört fel egy fiatal sarj. S nem sokkal később ezt a sarjat is kivágták – pedig erre minden mondható volt, csak az nem, hogy beteg lenne. A parkgondozóknak nyilván nincs döntési joguk mérlegelni, egy adott fa kivágandó-e, vagy sem, a döntéshozók pedig nem is látják, miről van szó. A hivatal működik, csak éppen a fák nem nőnek, hanem évről évre visszavágva egyre kisebbek lesznek.
Farkas Csaba