'A.d. 1519. Orsolya naptyán tartott tárgyalás az pockok ügyében, tekintetben veend az várandós kártévők állapottyát'
A rágcsálók kocsmája ott volt közvetlen a községi búzatábla mellett. Jobb helyet nem is találhattak volna őseik, mert az ívó békésen megbújt a hatalmas pléhkrisztus talapzata alatt. Az Úr keresztre szögelt óvó karja, megvédelmezte őket a héjától, ölyvtől, rétisastól és a többi röpködő fenevadtól. A mindennapi maggyűjtés után, ott szoktak összejönni egy kis beszélgetésre.
Azon a sorsdöntő szerdán Bucok Józsi, a főnök, alig tudott megszólalni a röhögéstől, csak el-elbődülve csapkodta bőrnadrágját. A mezeiegerek meg találgatták, hogy a góré mikor fordul le a székről. Józsi néha még felröhintett egyet, amikor újra eszébe jutott a peres ügyük a faluval. Nem csoda, hiszen ma reggel volt a vádló meghallgatása a glurnsi bíróságon. Józsi intett a csaposnak, s rögvest megkapta a gyomorkeserűt, amit Ürgéshy doktor rendelt számára. Bucok lenyelte a gyógyszert, aztán végre elkezdte – in medias res - rögtön a közepén;
- Akkor aztán az a Simon nevű paraszt, a falu cifraszavú szónoka odaállt a bíró elé, s azt mondta, hogy mi annyi kárt okozunk nekik a vetésben, hogy éhínség lesz. Adót sem tudnak majd fizetni, mert mi mindent felzabálunk a határban. Javasolta, hogy a plébános úr átkozzon ki bennünket, de úgy Istenigazából. Adjon bele minden apait, anyait. Legyen templomi zászló, processzió, tömjén, meg miegymás. - Józsi kortyolt újra az italából, harákolt egyet és kiköpött a döngöltföldre.
- Aztán mit mondott az a von Hasslingen bíró? - sürgette kíváncsian a történelemtanár. Az öreget alig lehetett érteni, mert előtte pálinkával gargarizált.
- Hát azt mondta, hogy nem kell ide mindenfajta egyházi bíróság. Megoldják majd maguk is. Egy szabályszerű világi tárgyalás lesz. Mint Zürichben. Ennek több lesz a foganatja, mint egy kiátkozásnak, mert így, mi – a pockok, ürgék - a saját hátunkon fogjuk majd megérezni a törvény szigorát. Na, egyelőre ennyit tudok mondani. Ezen röhögtem. Én most átmegyek Ürgéshy doktorhoz - mondta Józsi, miközben kikereste kucsmáját a többi közül, de mielőtt kilépett a kocsmából, visszafordult.
- Szólok a dokinak, hogy koraeste a rendelőben tartjuk a gyűlést, mert oda az asszonynép is bejöhet. Addigra már biztosan megjön a kiküldött krónikásunk. – sietve kiitta, ami még a poharában maradt, majd kucsmájára bökött búcsú gyanánt, s hazaballagott ebédezni. Éppen harangoztak.
Ürgéshy váróterme délutánra már tömve volt mezei pockokkal. Néhány ürgelegény, hogy jobban lásson, falnak dőlve fixírozta az anyának való menyecskéket. A hatalmas ribillióban egy szót sem lehetett érteni, mert mindenki egymás szavába vágva ordibált. Egy sebtiben tákolt dobogón, Bucok Józsi úgy nyitotta meg a gyűlést, hogy irtózatosan az asztal oldalába rúgott, hogy csakúgy zengett. Erre halálos csönd lett. Az utolsó légy, már berregés nélkül landolt. Alig zihálta ki magát, mikor befutott Győző, a Szabad Mező hírlap szerkesztője a bíróságról, és rögtön lelkendezve elkezdte a beszámolóját.
- Gyerekek! Azt az emberek is tudják, hogy mi, mezei teremtmények nem tartunk készpénzt, ezért hivatalból kirendeltek nekünk egy védőt. Barátaim! Le a kalappal az a jószívű Grienebner úr előtt. Nagyon szép beszédet tartott érdekünkben. Megemlítette, hogy azért, hasznot is hajtunk az embereknek. Azt is mondta még, hogy a gabonán kívül megesszük a kártékony rovarok bábjait is.
- Azt biztos nem mondta, hogy milyen dicső hőseink voltak! - ordított be a részeg történelem tanár. - Pedig annak már jó kétezer éve, hogy az asszír király seregének a csata előtti éjjelen, az ősapáink szétrágták a nyilak húrjait. Erre rögtön vége lett a háborúnak, mert nem volt használható fegyver. Így megmenekült Egyiptom. Már Herodot kollégám is megírta - csuklott egyet a tanár, és maga elé hányt. Erre nagy lett a kavarodás a teremben. Az öreget kidobták a rendelő elé, ahol a felesége meg a kisfia már szokás szerint várta.
Hazatámogatták, és ágyba fektették, miközben az atya büszkén mosolygott a fiára:
- Láttad, hogy megbecsülik a tudást? Tanulj te is, hogy olyan legyél, mint az apád - tette kezét fia fejére. - Igenis, azon leszek papa - bólintott a gyerek, s lenyelte könnyeit
A krónikást nem hozta ki a nyugalmából az iménti közjáték. Megvárta, míg Mari, a beházasodott háziegér feltörli a történész nyomait, és folytatta, mintha mi sem történt volna.
- Grienebner úr még azt is mondta a főbírónak, hogy jelöljön ki nekünk egy új földet, ahol békésen élhetünk. Ráadásul védelmet kért számunkra, hogy amíg elvonulunk, a kutyák meg a macskák ne molesztálhassanak bennünket. Várandós ürgéknek meg türelmi időt kért, és a szoptatósanyáknak meg legalább két hetet, hogy újra erőre kapjanak.
- És hogy ítélt a bíró, Győző fiam? - kérdezte türelmetlenül Bucok Józsi.
- Elnapolták a jövő évre - szusszantotta a krónikásuk. Pontosabban 1520 Szent Jakab és
Fülöp napjára. Erre az örömhírre elszabadult a pokol. Zengett a Beleznai rendelő a felszabadult vidámságtól. Ebbe az általános örömbe, váratlanul belerikkantott a visszatért szomjas tanár, hogy egy pillanatra elhallgatott társaság.
– Ötszáz év múlva már védett állatok leszünk. – forgatta keresztbe álló látnoki szemeit a história tanára. Akkor majd csak az eget kell lesni, hogy mikor jön a réti sas, sólyom, vagy a kánya. Mert azokat a dögöket is óvni fogják az emberek. Mi meg kellünk azoknak, hogy éhen ne dögöljenek. – Erre a társaság már tényleg visítozott a röhögéstől. Az újdondász meghúzta a tinktúrás üveget, amivel a doki megkínálta, és odaszólt Bucok Józsinak, hogy bizony tényleg hülyít az alkohol. Lassan a társaság visszaballagott a kocsmába egy áldomásra. Útközben hirtelen megállt a csapos, és odafordult a krónikáshoz.
- Aztán most mi lesz az exodussal?
- Elmarad - kacsintotta Győző, és keresztet vetett, mert megérkeztek a Pléhkrisztushoz.
Kisslaki László ©
(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
