Ha van füled a hallásra, szemed a látásra, és még a „józan eszed” is be van kapcsolva, láthatod: hamis és nehéz éveket élünk. Ha bátorságod is van, talán még azt is kimondod: sorsdöntő időket élünk. A média a hamis világ káprázatát egyre sűrűbb mételyként borítja a világra, mindenhol és mindenkire, - tisztelet a kivételnek és a helynek is! A teremtett világ hierarchikus rendje helyett az őrültségek, szétzilált struktúrák, életképtelen megoldások kibogozhatatlan sokaságát, mint látszólagos tartóoszlopokat állítanak reflektorfénybe, elébünk. S ha ezeknek alaposabban utánanézünk, azt találjuk, hogy épp oly hazugak, mint azok virtuális élete, akik ezek terjesztésére adták fejüket, életük és fiatalságuk színe-javát adják a pénz múló csillogásért vagy egy látszólagosan kényelmesebb életért.

A józan ész is nagy bajban van, mert az állandóan és sokszínűen terjesztett félelemérzés rajta is csorbát ejthet. Nem nagyot, csak egy kicsit kikapcsol, elmélázik, és nem marad résen! Pedig nemcsak tudnunk kell, de soha egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk a költő mondását: „Csak annak jussa élet és szabadság, ki napról napra küzdi ki!” Akinek ez nem elég világos, annak lefordítom: a közösségeinkbe, mint társadalmunk tartóoszlopának egyikébe, mindenkire szükség van, aki képes azt erősíteni, azaz bekapcsolva tartani józan eszét. Természetesen ezzel még nem ér véget a dal, a tettrekészségre is szükség van!
A józan ész támadhatóságára, - ráadásul belső hatásként való támadására - hadd osszam meg egyik személyes élményemet. Aki vezető pozícióban dolgozott már, az tudja, hogy munkatársai számtalan esetben nem a történések lényeges elemeit adják elő, hanem egyéni érdekük szerint - legyen az önfényezés, avagy a felelősség eltussolása - kiszínezik a valóságot. Ha nagyon nyers akarok lenni, akkor egyes esetekben nem mondanak igazat. Ezt a helyzetet nagyon nehezen viseltem, és a következő módszert találtam ki. Az íróasztalom fölé tettem egy nagy betűs latin mondást, alatta magyarul is kiírva. A mondás így szólt: „Ki tilthatja meg, hogy nevetve mondjuk ki az igazságot?” („Ridentem dicere verum, quid vetat?”) S amikor valaki nagyon mellébeszélt, csak ránéztem mereven az írásra, az illető észrevette és általában úgy folytatta: Bocs, főnök, az úgy volt, hogy...


Egy alkalommal csavaros eszű székely cimborám megállt az asztalomnál, nézte-nézte a kiírást, és azt kérdezte, ceruzával odaírhatom a választ? ...és odaírta: a józan ész! Csak gondoljunk a mai történésekre, a valóság azon elemeire melyek, majd a múltat adják és a mai médiára. Levonhatjuk a következtetést: a tények nem számítanak! Pedig a döntéseink - legyen az egyéni, személyes, közösségi, gazdasági, társadalmi, mint pl. egy választás - a tényeken és nem a lózungokon kell, hogy alapuljanak. Ezért Kedves Olvasó, kérlek, soha ne kapcsold ki a Józan Észt, és figyeld a tényeket!
Van itt azonban még egy súlyos probléma is. A számosság kérdése! Azt tudjuk a fizikából meg az atomkorszak valóságából (ld. Hirosima), ha egy anyagból, pl. uránból, plutóniumból sok van egy halmazban, másképpen viselkedik, mint a kevés, és iszonyatos energiát szétszórva felrobban. Azt is tudjuk a társadalomtudományokból, meg a mai valóságból, hogy sok pénz nemcsak gazdagságot, hanem hatalmat is jelent!
Most arra a veszélyre szeretném felhívni a figyelmet, hogy az egyének sokasága, ha tömeget alkot, milyen veszélyt is rejt magában. A történelemben számtalan példát találunk erre az esetre és irodalmi példa is akad. Karinthy Frigyes Barabbás c. ragyogó és figyelmeztető novellája alapján szeretném bemutatni ezt a hatást, anélkül, hogy részletesen ismertetném a novellát. Ugyanakkor javaslom a Kedves Olvasónak, szánjon rá időt, töltse le az internetről és olvassa el!
 Íme a történet:

Krisztus harmadnapon visszatért és elindult Jeruzsálem felé. Egy kiszáradt árok fenekén ordítva, fekete nyelvvel találta meg az elsőt, aki korábban Pilátus kérdésére, hogy kit engednek szabadon, azt kiáltotta, Barabbást! Megállt előtte, s csak annyit szólt: itt vagyok! Az felnézett rá és zokogni kezdett. Krisztus szelíden szólt, kelj fel és gyere. Visszamegyek Jeruzsálembe és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok.
Mit tegyek, hogy megmentsem magam kérdezte a szerencsétlen. Semmi különöset, csak azt, amit három nappal korábban kellett volna tenned. Kiáltsd azt, ha majd intek, a „názáretit” mintha azt kiáltanád „az életemet”!
S ahogy haladtak Jeruzsálem felé, sorra találkoztak azokkal, akiket Barabbás, a gyilkos megnyomorított, családját, gyermekeit elvette, megölte és így tovább. Találkozott egy vakkal, akit Barabbás vakított meg. Őt megérintette és ugyanazt mondta, mint az előzőekben. S haladtak tovább. Találkozott egy költővel, aki a lélek rajongó repülését hirdette, mégis Barabbást kiáltott.
Estére leértek Jeruzsálembe és az út során számtalan béna, sánta, nyomorék és bélpoklos csatlakozott hozzájuk, és mindenik verte a mellét, hogy ha majd Krisztus int, akkor a názáretit fogják tiszta szívből ordítani.
Pilátus elé értek, aki Barabbással együtt estebédjét költötte. Krisztus felemelte átszegzett kezeit és azt mondta: A nép Barabbást kiáltott, akit felmentettél és engem pedig megfeszítettek. De vissza kellett térnem, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik! A mögöttem levő sokaság megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Pilátus csodálkozott, de kiállt a tornácra a sokaság elé és megkérdezte: hát kit bocsássak most el, Barabbást vagy a názáretit?
Krisztus intett, „és ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!” És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”
„A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál!” „Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod...”
Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.”

Mi is történt? Az egyének sokaságából tömeg lett, és elfelejtettek mindent. Elfelejtették a történteket, a Krisztussal való találkozásukat, ígéretüket és sorsuk minden pillanatát. Megbűvöltekké váltak! Gondoljuk tovább a folyamatot. A közösséget egy hierarchikus rendben egy közösen elfogadott vezérlő gondolat vagy eszme tartja egyben és irányban. A számosság növekedésének hatására ezek a vezérlő eszmék eltorzulnak, és a fenti vezérléseket az oldalirányú torzítás kezdi uralni, mely a tömeget alkotó egyént és így a tömeget is arctalanná, felelősségtelenné, és kiszámíthatatlanná teszi!
Kedves Olvasó, van mire vigyáznunk, van mit féltenünk. Tartsd bekapcsolva a józan eszed, és vigyázz Te is! Hiszen a nemzetre vonatkozó figyelmeztetést Kossuth 1849. április 14-én Debrecenben félreérthetetlenül megfogalmazta:
„Amely percben Magyarországon akadna ember, aki urává akarna lennie e nemzetnek, aki bármely hatalmat mástól, mint e nemzet képviselői testület kezéből akarna venni, azon emberre, uraim, vigyázzanak önök, az egész nép, és soha semmi esetben ne tűrjék, ne engedjék azt, hogy e nemzet felett más határozhasson valaki, mint e nemzet maga.”

Erdei István

 

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!