A közelmúltban egy fiatal hölgy, akinek hosszú betegeskedés után rákban meghalt az édesanyja, így fakadt ki: „Nincs Isten! Vagy ha van, akkor rossz Isten!”

Amikor két ismerős találkozik, rendszerint jó egészséget kívánnak egymásnak, legtöbbször mély meggyőződéssel még azt is hozzá teszik: „Ha egészség van, akkor minden van!”


Valóban a betegség a legfőbb rossz, ami földi életünk során érhet bennünket? Nem biztos, hogy így van!
Az emberiségnek van egy hatalmas, kellőképpen ki nem aknázott, nem hasznosított közös kincse: az „odaátról” visszatértek megtapasztalása, tudása. Arról van szó, hogy az utóbbi 50-60 évben több tízmillió, a klinikai halál állapotából visszahozott embernek volt halálközeli élménye. Az ő beszámolóik csodálatos módon rímelnek egymásra: maradandó élményüket némileg eltérő módon visszaadva, a közlések árnyalják, kiegészítik egymást, s a lényeget illetően egy irányba mutatnak.
Az átélések hitelessége melletti egyik legfőbb bizonyíték, hogy azok nem függenek sem az átélő korától, sem a nemétől, sem a világnézetétől, sem a nemzetiségétől: helytől, időtől, személytől függetlenül nagyfokú az egyezés közöttük.


A túlvilágról visszatértek azt a tudást hozzák magukkal, hogy a betegségek nem Isten büntetései, hanem azt a célt szolgálják, hogy tapasztalatokat szerezzünk, lelkileg tovább fejlődjünk általuk: fontos lépcsőfokok a földi küldetésünk betöltése felé vezető úton.
Gondoljunk bele, hogy a betegségek mennyi jótéteményre nyújtanak lehetőséget! Hány olyan esetről hallani, mikor valaki kényszerűségből felvállalja egy vele nem túl jó viszonyban levő családtag ápolását, majd az együtt töltött hónapok, évek alatt a két személy egymásra hangolódik, közelebb kerül egymáshoz, minek következtében a kapcsolatuk meggyógyul.


Sok esetben a betegséget mi magunk idézzük elő azzal, hogy testünket nem rendeltetésszerűen használjuk: alkohollal, drogokkal, túlhajszolt munkával pusztítjuk, ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy jelenlegi földi odisszeáját töltő lelkünk számára a szükséges ideig megfelelő lakhelyül szolgáljon.
Vannak „testi emberek”, akik teljes mértékben azonosítják magukat a testükkel: minden bizalmukat abba helyezik, valósággal istenítik, aminek következtében figyelmük az észszerűséget messze meghaladó mértékben fordul feléje: valós vagy vélt szükségleteit, kívánságait igyekeznek a lehető legmagasabb szinten kielégíteni. Az ilyen személyek valósággal rettegnek a betegségtől, azonban az őket is megtalálja. A betegség az ő esetükben ráirányítja a figyelmet a test esendő, romlandó, múlékony voltára, s az a célja, hogy világossá tegye: a test túlzott dédelgetése, babusgatása helyett örökkévaló isteni lelkük kifényesítésére kellene törekedniük, hogy az a lehető legjobb állapotban távozzon ebből a földi világból.

Zámbó Zoltán

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!