Kevés hely van a világban, ahol a költészetet ünneplik, talán nincs is ilyen másutt. Bár az UNESCO közgyűlése 1999-ben – Naima Taber marokkói kulturális szakember felvetése alapján - március 21-ét, az északi félteke tavaszának első napját nyilvánította a Költészet Világnapjává – nem igazán hallhattunk másfelé a vers ünnepéről.



Nálunk mindenesetre 1964 óta van ünnepnapja a versnek, amely nap József Attila születésének ideje: április 11. Sok helyen az országban szép verses műsorfolyammal készülnek a közönség számára. Vannak színházak, ahol egész nap, megszakítás nélkül verset mondanak, iskolák versmondó versenyeket rendeznek. Jó ez. Jó megállítani a hétköznapok darálóját, félretenni a száraz tennivalókat, és a vers oltára felé fordulva kicsit magunkba nézni. Mert mi más a vers, mint tükör önmagunknak. A vers megrendít és felemel, őriz és elvarázsol, elrejt és kitakar, elringat és fel is ébreszt. A vers a tudás, a szépség és harmónia élménye, vigasz, remény, sorsközösség, életesszencia, „út lélektől lélekig”.

Talán nincs is olyan ember, akit még nem érintett meg egyetlen költemény sem. Nincs az a kérges szívű, elvetemült gazember, aki egy szép, a szív mélyéig ható verset hallva el ne érzékenyülne. Mint ahogy alig akad valaki, aki ne tudna legalább egy-két Petőfi verset, és a nemzeti imádságunkat. Ősi a kötődés, hiszen versek voltak a műveltség első írásai és versben, dalban maradtak fenn a történelem dicső és kevésbé ragyogó korszakai, de a vallásos bölcsességek is. Egyéni életünk során sokan inkább versben próbálkoztunk gondolatainkat elmondani, mint prózába kifejezni azt, különösen a sok érzelmi gyötrődésekkel teli kamaszkor idején. De mi is olyan szép, vonzó és izgalmas a költészetben? Az, hogy minden vers és minden olvasó más és más. Így a vers sem ugyanaz, ha egy fiatalember, vagy egy sokat élt, tapasztalt aggastyán olvassa, interpretálja. Ha egy tíz éve olvasott verseskötetet leveszünk a polcról, a benne lévő versek ma már lehet, hogy még többet mondanak nekünk, mint korábban. Az időközben megszerzett ismeret, megélt szenvedés, a látókör, az ismeret bővülése, egészen más érzelmeket, indulatokat ébreszt bennünk. A verset sűrűn olvasók számára külön öröm, ha olyan poétára lelnek, akinek alkotásai különösen közel állnak a lelkükhöz, akinek költeményeit néhány sorból már fel is tudják ismerni. A költőt, aki helyettük is kimondja, elmondja az elmondhatatlant, és fenséges, különleges szavak rendkívüli összehangolásával érint meg lelkeket.
Azt gondolhatnánk, hogy az informatika, az internet világában leértékelődik a poétika. Lehet, hogy kevesebb könyvet vásárolnak az emberek, különösen verseskötetet. De az irodalmi portálokat szemlélgetve az a tapasztalat, hogy az irodalom, a költészet iránt nagy az igény. Ha valaki úgy kívánja, egész elektronikus könyvtárat tud létrehozni magának a világirodalom és a magyar irodalom jelentős egyéniségeinek alkotásaiból, anélkül, hogy valaha is beleszagolt volna egyetlen frissen nyomott könyv lapjai közé. Sajnos, azonban az is elmondható, hogy nagyon sok a nívósnak igazán nem nevezhető irodalom az interneten, olyan alkotások is közszemlére kerülnek, amelyek nem estek át semmilyen szűrőn, sem a mű tartalmát sem pedig a költészet alapismérveit tekintve. Irodalmi portált, fórumot az hozhat létre, aki akar, csak az internet világában kell némi jártasságot szereznie. Sokan választják a versírást önkifejezési eszköznek. Az olvasottság, az alapműveltség hiánya, és minden írásmű kritikátlan befogadása azonban súlyos károkat okozhat. Ez olyan szintű probléma, mint a képernyős médiumok világa, ahol már az is sztárnak kiáltatik, aki ugyan nem tudta ki festette a Lilaruhás nőt, és nem tudta mikor volt a Mohácsi vész, de trágár kifejezéseit hónapokon keresztül hallhatta a válogatás nélkül mindent befogadó közönség. De ne legyünk ünneprontóak: vers volt, van és lesz. Mindenesetre a költészet egy különleges nyelv, amire azért némileg hangolódni kell, és nem árt a stíluseszközök, a szóhasználat és zeneiség útvesztőiben is eligazodni, hogy minél örömtelibb, tartalmasabb legyen a találkozás a mű és olvasója között.
A vers tehát kell ünnepnapon és hétköznapon egyaránt. Ahogy Farkas Árpád író-költő fogalmaz: Mert költő végeredményben minden ember. Mert sugallatot fogad és megnyilatkozni vágyik. S élni óhajt tisztán, kitakart arccal, szorongás és félelem nélkül házában és honában, a szépség görcsöket oldó bűvöletében.
Tóth Katalin

 
ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!