39 éves pedagógusi pályafutásom alatt egyszer történt csak velem ilyen: de egyszer megtörtént!

Az utolsó 34 évben egy vidéki kisváros állami fenntartású jó nevű gimnáziumában tanítottam matematikát és földrajzot. Azt az osztályt, ahol az eset történt harmincegynehány 16-17 éves kamasz alkotta: főként élénk, cserfes lányok.
Az a matematika óra teljesen átlagosnak indult, nem ígért semmi rendkívülit: nem volt sem felelés, sem dolgozat, és ilyen bejelentésére sem került sor, komolyabb fegyelemsértés sem terhelte az óra légkörét.
Az a csönd teljesen váratlanul, minden látható előzmény nélkül lepett meg bennünket.


Nem feszült, kínos csend volt, hanem ünnepélyes, felemelő, nem evilági. Mindenki magába szállt, és csak nézett maga elé, de az arcok ragyogtak a boldogságtól. Mintha az óceán látszólag magányos, elkülönült szigetei egyszer csak rájönnének, hogy a mélyben kapcsolatban vannak egymással, hogy összetartoznak, úgy éreztem meg az együvé tartozást, az egylényegűséget diákjaimmal. Ahogy néztem őket nagy, túláradó szeretet öntötte el a lelkemet, miközben érzékeltem, hogy milyen szép reményeket táplálnak magukban a saját jövőjüket illetően, hogy mennyire vágynak a boldogságra, az igaz szeretetre.
Nem tudom meddig tartott: az angyal átsuhant a termen, és a csoda véget ért.  Mint aki álomból ébred fel úgy tértünk vissza a tanóra hétköznapi valóságába, kimondatlanul is tudva, hogy valami rendkívüli történés részesei voltunk.
Biztos vagyok benne, hogy sokak életében adódik olyan, hogy az ég és a föld összeér, hogy az a másik, tisztább, szebb világ -a valódi otthonunk! - megmutatkozik, hírt ad magáról: ne féljünk átélni, magunkhoz engedni az ilyen istenáldotta, sokszor váratlan pillanatokat: a nyitott szívvel elfogadott ajándék egész földi életünkben erőt, reménységet nyújthat.

Zámbó Zoltán

 

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!