Az idős Belkó atya felszentelése előtt évekig festészetet tanult Firenzében. Az Úr szolgálata mellett szentképeket, ikonokat festett, de tehetős megrendelőknek családi portrét is. Velem már ministráns koromtól foglalkozott, mert érdemesnek tartott rá. Az elején csak a takarítást és ecsetmosást gyakoroltam, de pár hónapra rá, már rajzolhattam szénnel. Ünnepnap volt, mikor először foghattam festeni is az ecsetet a kezembe.


Gyakran látogattam keresztapámat, aki asztalosmester volt, mert megengedte, hogy a szegények koporsójára belülről ájtatos képet pingáljak; – az elhunytnak már mindegy – mondta. Mi a Malom utca elején laktunk, keresztapám a két lányával meg lent az utolsó házban, ahol tavaszonként, ha megdagadt a Zala, vízbe lógott a telkük lába.   
Jó volt náluk lenni, és jó volt nézegetni Icát, amint tesz-vesz, hajladozik az álomszépen duzzadó blúzában. Anna húga, szegény, viszont kis csenevész, szürke bőrű, fakó hajú leányka volt; messziről sovány egérnek néztem. Ica csak négy évvel volt öregebb nálam, de apjának, s húgának is főzött, mióta anyját elvitte a spanyolnátha. Az viszont nem tetszett, hogy időnként bejött a ficsúr Bodó Ede kárpitos, aki keresztapámnak afrikkal kitömte, s felöltöztette a kész bútorokat.
Múltkor éppen lovat festettem egy öreg huszár koporsójára, amit Ica csodálattal nézett, mikor bebillegett a kárpitos, s a vállamra ütött.
 – Na, öcsi, hogy ityeg a fityeg? – Még jó, hogy ecset volt a kezemben, s nem bicska. Ica csak mosolygott, aztán a kárpitossal összehajolva nézegette a heverőre hozott mintaszövetet.

Igazából nemcsak Ica miatt jártam oda, hanem később tanoncként is szívesen hallgattam keresztapám háborús kalandjait. Gyakran mesélt, míg megkötött a munkán az enyv a prés alatt, vagy gyalulás után, mikor már a zsákba tömtem a forgácsot, amit gyújtósnak szoktam hazavinni.  
Nagypapa már mesélte, hogy keresztapámmal tizennégyben önként rukkoltak be hazát védeni, holott már túl voltak a legénykoron, s azt is, hogy előtte bementek Egerszegre a fotográfushoz, emlékképet készíteni. De azt már a keresztapámtól tudom, hogy utána még alig sötétedett, már zárkában ültek duhajkodásért. Pedig csak egy búcsúfröccsre mentek be a Zöld Disznóba.
Keresztapám a negyedik hegyi tüzérekhez került, s az európai csataterek után a századukat Palesztinába vezényelték. A történeteit hallva elképzeltem, ahogy a Negev sivatagban a szekérre rakott, szétszedett ágyúkat bőgve vonszolják a bivalyok. Keresztapám szerint tízezer teve vitte velük a vizet.
 Egyszer Andris barátjáról beszélt, aki mikor tizenhat májusában bevonultak a Jaffa kapun Jeruzsálembe, könnyezett a boldogságtól. Ugyanis, ami addig számára súlytalan, ájtatos zsidó kívánás volt, hogy „jövőre Jeruzsálemben”, tényleg megvalósult. Tragikus, hogy rövidre rá hősi halált halt, s azóta nyugszik a Sion hegy déli lankáján. Szegény, biztos nem így képzelte, hogy „jövőre Jeruzsálemben.”  
Már régen vége volt a háborúnak, mikor keresztapám tizenkilencben néhány bajtársával Aleppón keresztül Konstantinápolyba vergődött. Aztán sok hónapos várakozás után egy teherhajóval jutottak Triesztbe. Onnan sok viszontagság után akkor érkeztek haza, mikor Kun Béla uralma már az utolsókat rúgta.  
Idehaza keresztapámra akkor virradt rá a szerencse, amikor a báró a főorvos barátjánál meglátta az almáriumot, amit keresztapám készített. Annyira megtetszett neki a remek darab, hogy utána ellátta munkával.  
Már két éve voltam inas keresztapámnál. Éjjelente Icáról álmodoztam, nappal meg a szekrényeket, s komódokat festettem a megrendelő kívánsága szerint. Már rég csak ilyen munkát végeztem, mivel ez sok pénzt hozott. Már magamban elterveztem, hogyha nagykorú leszek, elveszem Icát feleségül.

De nem így lett.
Már egy hónapja voltam segéd, de még nem mertem megkérni Ica kezét. Mindig másnapra halogattam. Egy nap éppen felpingáltam pár galambot egy nászágy oldalára, mikor a mester rám kacsintott.
– Ez Icának lesz az esküvőre.
– Ki a vőlegény? – kérdeztem, de elszorult a torkom.
– Ismered, Bodó, a kárpitos. Legalább nem csak vőm lesz, hanem az üzletbe is betársul.
Pár napra rá keresztapám végleg elengedett, sőt pénzt is adott, míg megvetem a lábam Pesten. Még átmentem elbúcsúzni Belkó atyához. Nagyon meghatódott, de tudta, a környezetváltozás lesz a legjobb gyógyír a számomra. Nem csak tanácsot, hanem ajánlólevelet is adott Pestre, a piarista atyákhoz. Azt csak én tudtam, hogy sosem térek vissza a faluba.
Már két éve éltem a fővárosban. A kezdet nehéz volt, de idővel egyre keresettebbek lettek a képeim, s Ica arca végleg kifakult álmaimból. Egy nap éppen befejeztem egy Szent Kristóf képet, mikor nagypapa táviratozott, hogy Belkó atya elhunyt.    
Odahaza mit sem változott a világ. Tán csak annyit, hogy amikor a temetés után beköszöntem keresztapámhoz, a műhelyben két idegen arcot láttam. A férfi bemutatkozott, hogy ő Józsi, költő és Ica új férje. Ica később elmesélte, hogy Bodó Edétől elvált, mert kiderült, Ede nem a nőket kedveli.
Aztán majd hanyatt estem a meglepetéstől, mikor kiderült, hogy a másik ismeretlen, egy szép hölgy, nem is idegen, hanem Anna, Ica húga, a hajdani nyeszlett egér. Mintha villám vágott volna belém, hirtelen forróság öntött el, s csak dadogtam valamit, Anna meg mosolygott, s csillogott a szeme, mintha őt is megérintette volna az istennyila szele.
 Két hónapra rá végleg hazaköltőztem a városból, mert Anna is úgy érezte, hogy az Úr egymásnak rendelt minket.  

Az eljegyzésünk pompásan sikerült. Már emelkedett hangulatban Józsi, a jövendő sógorom felolvasta legújabb versét, s megígérte, hogy nászajándéknak ír nekünk egy gyönyörű ódát. Én sem akartam alább adni; ígértem neki egy portrét, ami majd megörökíti alkotás közben. Erre énekeltünk. A két nővér összenézett, s mosolyogva ingatta a fejét.

Kisslaki László

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!