targyak1Sokszor halljuk és tapasztaljuk: milyen csodálatos a magyar nyelv, mennyire érzékletes, árnyalt, sajátos rendszerű. És tényleg így van. Vannak időszakok, amikor bizonyos szavak, szóösszetételek divatossá válnak, aztán elkopnak, eltűnnek.



Ilyen volt úgy tizenöt-húsz éve például – ma már ritkábban hallani - a „tetten érhető” kifejezés, amelyet a régebbi időkben talán csak a tolvajról, a betörőről szólva használtak. Míg az említett időszakban a „tapasztalható”, „érzékelhető” szinonimájaként volt jelen, legfőképpen a beszélt nyelvben. A későbbi korok lingvistái nemcsak nyelvi leletet, hanem egyfajta korrajzot kaphatnak egy-egy időszakról, sok egyéb információt is megtudnak az előttük élt nemzedékek életéről, gondolkodásáról. Bizonyára sok szófordulat, szemléletes kifejezés árulkodik majd a mai ember tárgyakhoz fűződő, néhol bizony igen túlzott mértékű kötődéséről is.

Az ember minden korban készített a maga számára tárgyakat a létfenntartáshoz, hogy élelmiszerhez jusson, és megvédje családját a támadásoktól, a természeti viszontagságoktól. Ahogy az anyagok, amelyeket felhasználtak, s az alapvető eszközök tökéletesedtek, egyre több idő szabadult fel, amely már az olyan tárgyak létrehozását is lehetővé tette, amik nem igazán az alap megélhetéshez szorosan kapcsolható dolgok voltak. Az alkotás gyönyörűségét, az ajándékozás örömét is megtapasztalhatta az ember. Ám a tárgy, melyet elkészített valaki, önmagában mégis hiábavaló. A dolgok léte csak akkor nyer igazán értelmet, ha egy személlyel, vagy személyekkel összefüggésbe hozható. Például az erdei séta során elhagyott fényképezőgép az ott élő állatoknak nem mond semmit. Hangyák, bogarak térképezik fel a különös képződményt, aztán lassan benövi a moha, a növényzet. Emberi használat nélkül elnyeli a vadon, magáévá teszi a természet. Vagy képzeljük el a tanyasi vályogházat, amely a gondoskodó ember állandó jelenléte nélkül néhány éven belül csupán egy földkupac marad. Nádteteje, fagerendái szétkorhadnak, a vályog, a hajdan volt otthon visszasimul oda, ahonnan vétetett, a földbe.

Vannak tárgyak, amelyeket az ember érzelemmel tölti meg. Ilyenek például az emlékekhez fűződő tárgyak, a relikviák, amelyeket őrzünk, s ha rájuk nézünk, régmúlt, szép történések idéződnek fel, előhívva a hozzá kapcsolódó személy, vagy személyek arcát, illatát, szokásait.

targyak2És van, hogy az ember mindenek fölé helyezi a tárgyakat, melyek státuszszimbóluma az adott kornak, időszaknak. Ezek a dolgok valamiféle pótlékként is szolgálnak, de az önkifejezés eszközei is. A tárgy már nem eszköz, hanem az áhított, elérendő cél, hogy pótolja belőlünk azt, ami hiányzik. Az persze más kérdés, hogyha megvan, ha már birtokban van a dolog, akkor még nagyobb éhség tör felszínre egy újabb, egy szebb, egy nagyobb, egy csillogóbb holmiért… És alattomos módon már nem az ember használja a tárgyat, hanem a társadalmi rang szimbólumává előlépett tárgy veszi át az uralmat a személy fölött. A magyar nyelvben is nyomot hagyott, jelet égetett magának a tény: a tárgyak olyan hangsúlyos szerepet kaptak a huszonegyedik század emberének életében, hogy egyes szám harmadik személyben beszél ezekről az autószalonban, a márkakereskedésekben, a divatmustrákon, a cipőboltban, s egyre-másra mindenütt.

Ő egy fullextrás, bőrüléses autó, 500 ezer kedvezménnyel, hét év garanciával közel hat millió forintért – hangszik a szó az autókereskedésben. Ő egy márkás férfikaróra, elemmel működő kvarc, fémszíjjal, zafír üveggel cseppálló, a svájci minőséget és eleganciát kedvelőknek, közel százezer forintért ajánlja az ismert márka reklámja. Ő egy Z márkájú fekete, cipzáras valódi bőr kézitáska, divatos, klasszikus modell …

Ő egy a-vonalú, csak az egyik vállat takaró, térdig érő, bézs színű alkalmi csipke ruha….

Az „ő egy” meghatározás, az egyes szám harmadik személyű definiálás már alacsonyabb szinteken is „tetten érhető”, szinte minden, énképként felmutatható dolog körében terjed, jelezvén, hogy egy tárgy birtoklásával pótolhatók bizonyos emberi hiányosságok. Hiszen az vagy, amit birtokolsz, ami a tiéd.

Régi korok előkelői sírba vitték magukkal az életük során elfoglalt szerepüknek, rangjuknak megfelelő szimbólumokat, a fegyvereket, az ékszereket. A mai kor előkelő embere már nem a sírba tér nyugovóra, a legújabb temetkezési divat szerint hamvait szétrepítik a szélben. Drágán beszerzett, felhalmozott tárgyai pedig… Többnyire szaporítják azoknak a nehezen lebomló hulladékoknak tonnáit, amelyek (Ők) már amúgy is hatalmas, alig feldolgozható terhet jelentenek a Földnek.



Tóth Katalin



 


(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!