A négyéves Dóri egyedül van a szobában, orvososat játszik. Körülnéz a játékok között, majd kiemeli Brumit, öccse kedvenc mackóját, akiről rögtön látja, hogy gyengélkedik: fáj a hasa, és könnyezik a szeme. Gyorsan felméri a helyzetet: itt csak a gyors műtét segít. Már hozza is a kisollót, egy vágás, és a mackó fényes gombszeme a kezében marad. Anyja, felfedezve a félszemű medvét, kérdőre vonja a lányát. Dóri kerekre nyílt szemmel, őszinte tekintettel állítja, hogy semmit nem tud a dologról. Anyja hol a kisollót nézi, hol a mackót, és legszívesebben sírva fakadna.

Ezt a megrázkódtatást csaknem minden szülő sokként éli meg. Az első leleplezett hazugsággal veszélybe kerül a szülő-gyermek kapcsolat legértékesebb alapja, a kölcsönös és feltétlen bizalom. Talán hihetetlen, de ezeknek a gyerekes hazugságoknak semmi közük a későbbi morális fejlődéshez. Ennek ellenére érdemes megvizsgálni, mert nagyon sok mindent elárulhatnak a gyerek lelki világáról.
A gyermek hazudozása legtöbbször lelki segélykiáltás, mert valamilyen helyzetben nem tud megbirkózni a valósággal. A szülőknek ezért elsősorban azt szükséges firtatniuk, miért hazudik a gyerek.
 
Hazugság félelemből
Többnyire a büntetéstől félve próbálják a gyerekek eltussolnia csínytettet, vagy az ügyetlenséget. Legyen szó betört ablakról, festékfoltos abroszról, cserepekben heverő vázáról - a kitartó tagadás az egyetlen reménye, hogy megússza a kellemetlen következményeket.
Minél nagyobb büntetés fenyeget, annál erősebb a késztetés a hazugságra. Ha a szülők állandóan azzal ijesztgetik a gyereket, hogy „ha rossz vagy, három hétig nincs tévézés' vagy „egy ilyen rossz fiút már nem is szeret a mama'- ne csodálkozzanak, ha a gyerek szorult helyzetéből hazugsággal próbálja kivágni magát.
Hazugság szeretetből
Sokszor azért is hazudnak a gyerekek, hogy szüleiket ösztönösen megkíméljék a fájdalomtól. Ha egyest kap, erről nem szól otthon, vagy ha szól is, az osztály jegyeinek átlagát szándékosan jól lenyomja, hogy ne ő legyen a legrosszabb, hogy anyja ne legyen megint olyan szomorú, mint a múltkori dolgozatnál. Ilyen esetekben a szülőknek tudomásul kell venniük, hogy a gyermek elé állított magas követelmények kényszerítik hazugságra.
 
Hazugság boldogtalanságból
Akadnak olyan gyerekek, akik a csillagot is lehazudják az égről, amivel öntudatlanul azt fejezik ki, milyen boldogtalanok, mennyire kevéssé értékelik őket a többiek. A kisfiú azt állítja az óvodában, hogy apja egy kézzel megtolja az autót, remélve, hogy ezzel kivívja társai elismerését. Egy másik azzal dicsekszik otthon az ebédnél, hogy a szünetben megint elmehetett Martin titkos búvóhelyére, holott valójában Martin és klikkje kiközösíti. Lódításával csupán vágyait fejezi ki, magányát és szomorúságát igyekszik enyhíteni.
 
A fantázia-szülte hazugságok
A gyerekek mesevilágban élnek, ahol vágy és valóság, realitás és fantázia határai gyakran elmosódnak. Amit a felnőttek hazugságként értelmeznek, számukra gyakran igaznak tűnik. Dóri annyira belemerült komolyan vett doktorosdijába, hogy őszintén mondhatta: nem ő, hanem a doktor operálta ki a mackó szemét. Minél mérgesebben szidta az anyja, annál inkább szerette volna maga is elhinni, hogy a doktor a bűnös. A hazugságnak ez a formája leginkább a kisgyermekekre jellemző.
A gyerekek szándékosan csak körülbelül hat-hét éves kortól képesek hazudni. A kisebbek történeteinek elmesélésében még keveredik a valóság és a fantázia. Mint mindenben, a hazudozásban is gyorsan fejlődik a gyerek: a kor előrehaladtával egyre többet, egyre szándékosabban lódít, de az okok mindig a felsoroltak közt keresendők.
Tizenegy éves gyerekeknek csupán a harmada van meggyőződve arról, hogy a hazugság mindig hűn.
Azt sosem szabad elfelejtenünk, hogy a minta a mi viselkedésünk: ne hazudjunk a gyerek előtt. Tudatosan figyelve önmagunkat, meg fogunk lepődni azon, hogy tapintatból, részvétből, lustaságból hányszor nem mondunk igazat. És különösen a gyereknek ne hazudjunk: ha az ollóval játszik, vegyük el tőle, magyarázzuk meg, hogy így könnyen baleset érheti, ahelyett hogy „mindjárt visszakapod!' felkiáltással kicsaljuk tőle.
Ha a gyerek sokszor hazudik, mérlegeljük, hogy nem túlzott szigorúságunk kényszeríti-e erre. „Büntettek” után ne akarjunk mindenáron vallomást kicsikarni. Fontosabb, hogy megértse, mellébeszélése miért okoz nekünk bánatot. Kis ügyetlenségért pedig sose büntessünk, mert így magunk szoktatjuk le a gyereket az őszinteségről. Ami azért is veszélyes, mert viszonyítási alap híján elveszítheti tájékozódó-képességét a hazugságok felnőtt világában.
(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!