Az évszázad nyolcadik évében, amilyen dühöngve jött a tífuszjárvány Baku vidékére, olyan hamar el is szállt a haragja és semmivé lett. Csak a Mindenható tudja, miért nem vette magához a hatéves Hannát is, ha már a szüleit előző nap elszólította. Ezért került a kislány Olga dédmamához Nyizsnyij Novgorodba. Péter, a szomszéd kozák unokája megtudta, hogy Hanna ugyanolyan árva, mint ő, azóta húgaként szerette.


Békésen teltek az évek, s ahogy cseperedett a lányka, úgy tanulgatta a jó gazdaasszony munkáját. Főképp a különleges szappanok készítését, aminek a Volga vidékén a dédmama volt az elismert értője. Még kilencven éves korában is jó erőnek örvendett, és meg se kottyant neki az öt verszta gyaloglás a szteppén a kiszáradt tóhoz, hogy sziksót söpörjön a lúghoz. Odahaza fahamuval keverte, s készre főzte egy marék mésszel. Másnap aztán a nagydézsába aprította az öt kiló zsiradékot is a hizlalt kecskéből. Ugyanis a házban utálatos állat volt a disznó. Türelmes főzés után, a lúg fölé csapódó szappant a falapáttal leszedte, s a nedves vászonnal kibélelt téglarácsba töltötte; aztán mehettek száradni a padlásra. Természetesen keverés közben dézsába került a kakukkfű, gyömbér, birsalma, s gesztenyefa levele. Ettől lett illatos és szép teaszínű, hogy nem is volt keresettebb pipere a kormányzóságban. Az üstben maradt szappanalját meg félretette a faedények és padló súrolására
De főzött a dédmama úrhölgynek való áfonyával lilára festett szappant is, amibe marhaepét aprított. Ettől kisimultak a ráncok, és üdévé tette a tekintetet. Előtte azért elengedték Ivánt a láncról, nehogy kilessék a spionok a hétpecsétes titkot. Persze az igazi nagy pénzt a „Möszijő” nevű készítmény hozta, aminek az tengerkék színét a sóskaborbolya gyökere, meg a varjútövis kérge adta. Természetesen a főzetben gazdagon volt zeller- és petrezselyemgyökér, két marék zab, fél csupor méz, bazsalikom, gyömbér, és fiatal nyírfakéreg is.
Ez az egyedi, kékszínű szappan, közkedvelt volt a szép korú bojárok között. Talán azért, mert akkoriban élt még a legenda, hogy hajdanában Erős Ágost is evvel szappanozott, ha pásztorórára készülődött. Időközben Olga mama okosan hizlalta a pénzesacskót. A „Möszijő” darabjáért két rubelt is megadtak, ami egy napszámos kétnapi bére volt.
Ebből a pénzből taníttatta Hannát ápolónőnek. Ki tudja miért, a szomszéd Gregor apó is kapott tőle évente egy darab „Möszijőt”. Olga dédmama kedvelte az öreg kozák unokáját is. Nem csak azért, mert egy éve remek szappanos hordót készített neki, hanem azért is, mert Hannát évek óta vigyázta.
Aztán váratlanul kitört a háború. Az ördög ünnepelt, mert négy évre felfordíthatta a világot, és nemzeteket küldött nemzetet gyilkolni. Még szerencsés volt a dédmama. Szépen halt meg; nem érte meg az értelem vesztét.
A mozgósítás után Hanna ápolónak került egy frontkórházba, s mivel diplomája volt, nemsokára főnővér lett. Megszokta a halált és a tengernyi szenvedést, hiszen benne élt. A Gorlicei áttörés napján, még a lazarett udvara is tele volt sebesültekkel. Akkor ismerte meg a robbanástól súlyosan sérült Istvánt. Nagyon sajnálta, mert az öccse, aki mellette dekkolt, örökre eltűnt. A szanitécek még a nyomát sem találták a bombatölcsérben. Hanna szívében lassan a részvét szerelemmé változott. Hosszú ápolás után, mikor lekerült a legény fejét borító kötés és újra látott, nem csoda, hogy beleszeretett Hanna szénszínű szemébe, ahogyan fekete gyémántként ráragyogtak az örömtől. Aztán úgy adta a sors, hogy a háború után Istvánnal menjen új hazájába.
*
István bácsi hazahozta Ica nénit feleségnek – illetve akkor még Hannát –, hiszen csak az esküvő előtt kapta az Ilona nevet a keresztségben. Én is szerettem őt, mert mikor Benő megszületett, fiukká fogadtak; hadd legyen már egy bátyja is az újszülöttnek. De akkor lettem volna igazán boldog, ha a papa is visszajön.
Mint mindig, Szent Olga napján, Benővel idén is zsíros kenyeret ebédeztünk. Ugyanis aznap Ica néni nem főzött mást, csak szappant, de olyan különlegeset, aminek a titkát még a dédmamától tanulta. Különösen kelendő volt a hölgyeknek való lilaszappan, és az idősebb urak közt kedvelt, égszínkék „Möszijő”.
Egyébként könnyen ment a szappanfőzés, mert a Leipziger bácsi tartott már lúgkövet is a raktáron. Igaz, nyolcvan fillért kért érte, de megérte, mert nem kellett Ica néninek fahamut szűrögetni. Délutánra mikor már az utolsó szappansereg is a formákban ücsörgött és elvonult száradni, Pajtásnak is lejárt a vigyázó szolgálata; – ha tudta egyáltalán, mert mélyen aludt. Mi meg kaptunk húsz fillér jutalmat Benővel, ezért elnyargaltunk a boltba, hogy boldogságra váltsuk. Ami süvegcukrot jelentett azon a nyáron. Már régen elfelejtettem a szappanfőzést és a hajdani húszfilléresemet, mikor egy délután egy házaspár jött Ica nénihez.
– Maga főzi lelkem azt a remek szappant? – kérdezte az asszony, de mielőtt még válaszolhatott volna, elordította magát az ura, hogy Hanna! – és átölelte Ica nénit. Kiderült, hogy ő az a Péter, aki a háború előtt hordót faragott Olga dédmamának. Idekerült fogságba, aztán itt maradt egy életre. Múltkor véletlen apósánál látta a kékszappant, rögtön tudta, hogy ilyet már csak Hanna főzhet. Aztán a fél megyét is bejárták a szappan nyomába, míg idetaláltak.
Ezt István bácsi mondta, mikor bort tett az asztalra, mert értette a muszka beszédet. Aztán jó hangulatban iszogattak négyen a konyhában. Én meg csak ácsorogtam és a hajdani dédire gondoltam, aki a szappanával még halála után is összehozza az elveszett barátokat.

Kisslaki László

ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!