Az utcánk a Kápolna dombról vitt le a Fő térre. Ha Vida gróf ünnepet tartott, udvarunkból jól lehetett látni a tarka nyüzsgést. Mint életre kelt képeskönyvet, úgy nézegettük Sárikával a kastélyparkban andalgó urakat és a finom hölgyeket.
Néha megjelent a póniló is, ahogy a kövér kisgrófot cipelve a hátán, kerülgette a féltett díszbokrokat. Azokat hét éve hozta az uraság Erdélyből. Csak ezek a cserjék emlékeztették a háborúban vesztett hajdani birtokára. Kész szerencse, hogy még Trianon előtt elkártyázta.
Különben Ede, a kisgróf is ötödikes volt, de nem járt velünk, mert a pónival együtt saját tanárt is vett neki a papája.

Borbíró Sárika, titkos arám - érzem, viszontszeret, mert az iskolából hazafele mellette mehetek - bejáratos volt a kastélykertbe. Illetve a pékházba, ahol a mamája sütött a gróféknak.

Ott történt a tragédia, ami összetörte a szívemet. Akkor is sütött a nap, boldogok voltunk, szinte összeért a karunk, ahogy ott ücsörögtünk a fűben. Jó volt Sárikát szagolgatni, mert felőle fújt a szél, miközben azt mutattam, hogyan kell fűből békaszéket szőni. Éppen akkor trappolt a pékházhoz Ede úrfi, a pónilónak kiscipót kunyerálni.
Miközben várakoztak a lóval, hogy hűljön a kenyér, a kisgróf megunta Sárika könyörgését; megengedte, hogy mehet egy kört a pónival. Persze csak miután a menyasszonyom felemelte a pendelyét, hadd nézze meg Ede, hol kezdődnek a lábai. Még lovagolt a céda, de én szó nélkül elrohantam, mert meggyalázta a szerelmünket. Sokáig szenvedtem, nehéz volt átnézni rajta, mert minden nap együtt voltunk az osztályban. Még az se vígasztalt, hogy ló nélkül is láttam azt, amit Ede. Már lábadoztam, mikor a kórusba Sárika mellé osztottak be, mert alt lettem. Éppen a „Hazáért haltak' című dalt tanultuk a háborús emlékmű avatására. Örültem, hiszen a papám már a háború első napján hős lett. Este megnéztem; a szoborlepel alatt oda is volt vésve a Dankó László név, rögtön az elején.
Az avatás után a szolgabíró megdicsérte Grószmann boltost, amiért máris árulja a szoborról készített fotográfiát. Gál tanító úrral is kezet fogott jutalomból, ugyanis olyan szépen zengett az ünnepre írt verse, hogy még a közönség is sírt.
Amúgy Gál úr tavaly jött a faluba, miután kijárta a tanító iskolát. Rögtön újságra is előfizetett. Gyakran nekünk is felolvasott belőle, mert szerinte hasznos, ha nemcsak a leckét magoljuk. Múltkor is onnan szedte a hírt, hogy ősszel közel jön hozzánk a Mars bolygó, és a tudósok megpróbálnak rádióhullámokkal kapcsolatot teremteni a rajta élőkkel. Ezért feladta szorgalminak, hogy az irkába rajzoljunk egy marslakót. Csak annyit segített, hogy nagy fülük van, mert a ritka levegőben nehezebben terjed a hang, meg a hideg miatt tollféle szőr borítja őket. Na meg a szemeiket be tudják húzni a fülük mögé, a Marson uralkodó szélviharok miatt. Ez most jelenleg, ezerkilencszázhuszonötben a tudomány állása. Na meg a magyar focisták megverték öt nullára a svájciakat, amire inni kell. De ezt már - Mihályka szerint, akinek a papája ott csapos - a kocsmában mondta a tanító úr.
Az utóbbi időben feltűnt nekem, hogy Sárika szenved. Három napig beteg is volt, állítólag megfázással: de az ok nyilvánvaló. Rádöbbent, hogy paráznasága miatt elvesztett. Tegnap is visszalöktem az irkáját, mikor megkért, hogy rajzoljak neki Marslakót. Meg is kérdeztem Bitó Mari keresztanyámat, hiszen ő is nő, tudja miért olyan ostobák a lányok, hogy néha kavicsnak nézik a gyémántot is a kezükben? Mari néni épp csak mosolygott, s avval vígasztalt, hogy mind a tíz ujjamra találok magamnak lányt. Jó, jó - gondoltam -, de én csak egyre akartam, s arra is csak Sárikát.
Egyébként keresztanyámat - aki félig meddig gyámom is - mindenki szereti. Nem csoda, hiszen a fél falu fenekére vert, mikor a segítségével meglátták a napvilágot, vagy éppen a petróleumlámpa lángját.
Még emlékeznek rá az öregek, hogy vagy fél évszázada, még alig volt párhetes ifiasszony, de már büszke volt rá az egész falu. Az újság is jelen volt, mikor a kaposvári főispán átnyújtotta neki az új háza kulcsát, a megye ajándékát. Mivel ő lett a boszniai háború első somogyi hadiözvegye.
Csak azért, mert egy hatökör anarchista lelőtte Bitó Bandit, amikor a főtérre fordult a katonazenekara élén, s ütemre böködte az eget a tamburmajor botjával. A díszzubbonya miatt nézte a háztetőről az a puskásparaszt, Ferenc József császárnak. Most Bitó András neve is oda van vésve a többi hősök közé, hogy „életét áldozta a hazáért 1878' A többieké persze 1914-től kezdődnek. De mit számit, hogy ő a korelnök a halottak között?
István bácsi, a gyámom is kedvelte a komaasszonyát. Onnan tudom, mikor beíratni vitt az iskolába, mesélte a tanítónak, hogy az özvegynek köszönheti, hogy legalább én megmaradtam. Ugyanis egy hónappal idő előtt, éppen születtem, mikor Bitó néni beugrott boltba menet, hogy hozzon-e petróleumot?
Ahogy nőttem s a klott gatyám már csak térdig ért és már nem lógott a bokámig, már tudtam, hogy a keresztanyám nemcsak bűbájos, de látnok is, mert mindig ott volt vigasznak, ha valami rettenetes történt a családban. Tizennégyben is, mikor a postás meghozta a lapot István bácsinak, hogy az öccse, Dankó László - sose látott papám - hősi halált halt a harcmezőn, már hozta is a gyászcsitító pálinkát. Később kiderült, hogy frontra menet apám is együtt ivott a bajtársakkal a győzelemre, de csak ő esett ki a marhavagonból.
A keresztelő után ezért Bitó néni megígérte, hogy ha megmarad ez a jószág - mármint én - akkor magára vállalja a taníttatását.
Keresztanyám tényleg látnok volt. Igaza lett. Egy jó évtizedre rá más asszonyt találtam Sárika helyett. Együtt tanítunk egy kisvárosi iskolában.
Nemrég meg István bátyám írt egy levelet, amiben beszámolt az otthoni eseményekről. Többek közt megemlítette, hogy Vida Ede gróf, feleségül vette Borbíró Sárát.
Este mondtam is az asszonynak lámpaoltás után, hogy talán az én sorsom is másképpen fordul, ha annak idején lett volna egy pónilovam.
ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!