Lehet-e teljes a világember nélkül? Mielőtt elhamarkodott választ adnánk, vizsgáljuk meg, mit mondanak az ember szerepéről különböző teremtéstörténetek. Az embert is a teremtés részének tekintik, sőt sok esetben az ember, mint kulcsfigura jelenik meg a különböző teremtények között. Amíg az ember nem teremtetik meg, addig a teremtett világ sincs még készen, vagyis nem teljes. E történetek mind azt sugallják, hogy az embernek igenis helye van a világban.


Más nézőpontból közelítve bolygónk mintegy 4,6 milliárd éve alakult ki, maga az élet is több milliárd éve jelent meg a Földön. Az ember csak a legutolsó „pillanatban” – a hivatalos tudomány szerint mintegy 60-160 ezer éve – jelent meg, az első civilizációk is csak néhány ezer évesek. Hosszú időn keresztül tehát ember nélkül is működött a bolygó, és vígan zajlott rajta az élet. Ha a civilizált ember természetátalakító tevékenységét tekintjük, azt látjuk, hogy a Föld szempontjából nagyon rövid idő alatt, hatalmas természetrombolást vitt véghez. Ezen megközelítés alapján az ember egy a természeti környezetre káros jelenség, nélküle a Föld sokkal zavartalanabb működésre képes.


Feloldható-e a két bemutatott megközelítés közötti erős ellentmondás? Amennyiben a ma „civilizált”-nak kikiáltott ember szerepét vizsgáljuk, működését a „környezetre káros” válasz írja le. Ugyanakkor, az időben visszafelé haladva találunk olyan példákat, amely a teremtéstörténetek tanítását igazolja. A múltból tudunk olyan társadalmakról, amelyek képesek voltak együttműködni a természettel, nem pusztították, hanem gazdagították természeti környezetüket.
Erre példa az egykor a Kárpát-medencében (is) működő fokgazdálkodás, amelyben kulcsszerep jutott az embernek. Íme egy idézet Molnár Géza A Tiszánál c. könyvéből: „A Tisza-völgy (egykori gazdag) növénytakarója (…) nem a természet ingyen ajándéka, hanem évezredes emberi munka eredménye; Az Alföld népe vízépítészetével olyan életközösségeket - növénytársulásokat és a ráépülő állatvilágot - , illetve élőhelyeket hozott létre, melyek nélküle nem alakulhattak volna ki, és nem maradhattak volna fenn. (…) (A fokgazdálkodásban) az emberi tevékenység nem csak és nem is elsősorban az ember „saját igényeire szabott életközösségeire” terjed ki, hanem a folyóvölgy egészére, állandó és a „természetesnél” kedvezőbb életfeltételeket teremtve a táj valamennyi élőlényének”
Az így működő társadalmak természeti környezetüknek szerves részét alkották, tehát nélkülük a világ valóban nem lehetett volna teljes. Amíg az ember együttműködésre képes a természeti környezetével, tulajdonképpen magát a teremtést folytatja tovább. A társadalom, amelyet alkot: szerves társadalom, amely a természeti környezetével szerves egységben él, a Természet élő része. Valaha így – a természeti környezetével összhangban – élhetett az egész emberiség. (A paradicsomi létről, az emberiség aranykoráról szóló történetek valószínűleg ennek az időszaknak az emlékét őrzik.)

A Gaia-elmélet– Mi az ember szerepe?

James E. Lovelock angol biológus Gaia-elmélete szerint a földi bioszféra, ill. végső soron maga a Földbolygó is úgy működik, mint egy hatalmas élőlény (maga Lovelock is megjegyzi - hogy a természetben élő, környezetével együttműködő ember számára ez magától értetődő tény). A Gaia-elmélet megszületését követően szinte azonnal felmerült a kérdés, hogy ha a Föld egy hatalmas élőlény, akkor ezen belül mi az ember szerepe?
Az egyik közkeletű felfogás szerint az ember, élősködőként működik a Földön. A természet erőforrásait aránytalanul nagymértékben sajátítja ki, s teszi az élővilág többi részének a rovására, úgy hogy mindeközben az egész az egész Gaia működését borítja fel.
Ez a felfogás több helyen is hibás. Az élősködő az élő szervezet szempontjából egy külső hódító, amely a gazdaszervezetben való megjelenést követően azonnal élősködésbe kezd, kiszipolyozza a gazdaszervezetet. Ezzel a megközelítéssel szemben, az ember nem külső hódító, emellett korábbi időszakokban képes volt úgy élni, hogy természeti környezetét nem kiszipolyozta, hanem éltette és gazdagította. Ekkor az ember hasznos része volt a „Föld” nevű élőlénynek. Nem az a kérdés tehát, hogy az ember része-e a Föld nevű élőlénynek vagy sem, hanem az, hogy jól működő (egészséges), vagy hibásan működő (azaz: beteg) rész-e?
Az ember Természethez való viszonya többféle lehet, akárcsak a sejtek viszonya a szervezethez. Azon sejtek tekinthetők egészségesnek, amelyek működésükkel az egész szervezet működését is segítik. Amelyek működése kizárólag saját maguk gyarapítására irányul – a szervezet rovására – beteg, rákos sejtek. A Föld szempontjából az emberiség is egy sejtcsoportnak tekinthető. Amíg ez a sejtcsoport a Földanya éltetésén fáradozik, addig egészségesnek tekinthető, amint azonban ez a működés átfordul egy öncélú, a külső környezet törvényeit figyelmen kívül hagyó működésbe, a sejtcsoport beteggé válik, megbetegítve magát a Földet is.
Ez alapján a „civilizált” ember nem élősködő, sokkal inkább hasonlítható rákos sejtekhez. A rákos sejtek térbeli tömörülése a rákos daganat, a civilizált emberé a város.

Városok, mint rákos daganatok

Azokat a helyeket, ahol az első városok létrejöttek, az ember korábban csak az év egyes szakaszában kereste fel. Ilyen helyek voltak a téli szállások, vagy a különböző szertartásos összejövetelek helyszínei (pl. az ősök sírjai). Az ember igazodva természeti környezetének változásaihoz, csak a megfelelő időben élt ezeken a helyszíneken, amelyek nem voltak állandóan lakottak. Akárcsak a szívdobogásnak, az emberi életnek is – az évkör rendjéhez igazodó – folyamatos lüktetése volt. (A szerves közösségek ilyen jellegű működésére utal az ősi alföldi településtípus, a kétbeltelkes falu. Az emberek tavasztól őszig a kint éltek a nyári szállásokon, majd ősztől tavaszig a falu belsejébe húzódtak.)
A természeti környezettel való együttműködés megbomlása ezeknek az ideiglenes tartózkodási helyeknek az állandóvá válásával, a lüktetés lemerevedésével kezdődött el. A városi ember már nem csak a telet töltötte el falak közé húzódva, hanem az év egészét. Ettől kezdve a falak között élő közösség életében a természeti környezet csak feldolgozott formában, közvetítők útján jut el. E folyamattal az ember elveszíti közvetlen kapcsolatát magával a Teremtővel is, megjelennek a „közvetítők” az Isten és ember között.
A városokat kezdetben fal vette körül, amely elhatárolta, „védte” a természeti környezettől. Hiába bontották le későbbi korokban a városfalakat, a FAL ott maradt a városi ember tudatában. A városi ember számára a Természet rendjétől elszakadt „világrend” vált „természetessé”, míg a Természet rendje egy számára idegen, félelmetes világ. A félelem arra sarkalta – és sarkalja a mai napig – a civilizált embert, hogy legyőzze, elpusztítsa a Természetet.
A szerves – a természeti környezettel együttműködő – életforma megbomlása először és egyértelműen az első civilizációknál érhető tetten. Ezen társadalmak egyik lényeges jellemzője a város (maga a civilizáció kifejezés is a civis szóból ered, melynek jelentése városi polgár). Bár az első civilizált birodalmak népességének csak töredéke élt városokban, az irányítás mégis innen történt.
Mindez azért lényeges, mert a városi közegben élő ember elveszítette azt a közvetlen természeti kapcsolatot, amely korábban alkalmassá tette őt a Teremtés működtetésére. A város elkezdett önmagáért működni. A vidék feladata innentől kezdve a természeti táj éltetése és gazdagítása helyett a város kiszolgálása lett, a város öncélú törvényei elkezdtek vidéken is hatni. A városok innentől úgy működtek és fejlődtek természeti környezetükben, mint a rákos daganatok az egészséges szövetben.
Hogy ezt a párhuzamot megértsük, elsőként a városok térbeli mintáját érdemes szemügyre venni. Ez esetben nem csak szemléltetésről van szó, hanem arról is, hogy egy jelenség térbeli mintája utal az adott jelenség működésére. A városok térbeli mintázata jól kirajzolódik a városokról készült űrfelvételeken.
A két jelenség közötti hasonló térbeli mintázatra már Konrád Lorenz is felhívta a figyelmet A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című írásában: Az egyforma, egyszerű szerkezetű tumorok hisztológiai képe kétségbevonhatatlanul emlékeztet egy modern elővárosról készült légi felvételre… A hasonló térbeli mintázat, hasonló morfológia azonban ez esetben sem véletlen. A megjelenésbeli hasonlóságok mögött ugyanis valóban működésbeli hasonlóságok rejlenek.
Mindkét jelenség – város és daganat – működésére jellemző az intenzív anyag-, ill. energia-elvonás a környezetétől. A daganatsejtek végtelen osztódásra (folyamatos növekedésre) vannak kárhoztatva, amely egy élő szervezeten belül csak úgy valósulhat meg, ha a daganat a burjánzásához szükséges energiát, ill. anyagokat az egészséges szövetektől vonja el. A szervezet tápanyagainak nagy része a daganat épülésére fordítódik, miközben a szervezet többi része tápanyag-, ill. energiahiányban szenved. Mindez oda vezet, hogy a szervezet leépül, s végül elpusztul. A város esetében ugyanezt tapasztalhatjuk, hiszen környezetének természeti és társadalmi erőforrásait szívja el.
Az elszívás mindkét esetben vonalas rendszerek mentén történik, a rákos daganatoknál a vér- és nyirokrendszeren, míg a városoknál az út-, vasút-, villamosenergia-, és csővezeték-, rendszereken keresztül. A fokozott energiafelhasználás eredménye a már korábban említett - mindkét jelenségre jellemző - hősziget.
Az energia-elvonással párhuzamosan a város - akárcsak a rákos daganat - saját anyagcseretermékeivel mérgezi környezetét (ezt hívjuk környezetszennyezésnek). Mindkét esetben a környezethez képest fokozottabb energiafelhasználás zajlik, az anyagcsere termékekből is fokozottabb mennyiség kerül a környezetbe. Mindkét jelenség rendellenes része környezetének, ezért nem meglepő, hogy az anyagcsere során olyan anyagcseretermékek is keletkeznek, amelyek az egészséges környezetre nem jellemző (ld. szemét).
A városok számának növekedése, a városok térbeli terjedése tulajdonképpen a városi életformának, a Természet rendjéhez nem igazodó mintának a terjedése, amely életforma rázúdul az eredetileg falusi területekre is. Ennek eredményeként napjainkra a „fejlett” országok falvai is hasonló minta szerint működnek, mint a városok. A természeti környezetükhöz való viszonyuk, az életmódjuk nagyjából megfelel a városénak, hiszen a „falvak” élete ugyanazoktól a nagy ellátórendszerektől függ, mint a városi lakosságé.

Okok és következmények

A városok és a rákos daganatok közötti megjelenésbeli hasonlóságok nem véletlenek, hiszen a két jelenség mögött azonos ok húzódik. Az ok mindkét esetben a környezet rendjétől való eltérés, vagy ahogyan Konrad Lorenz nevezi az információvesztés. „A rosszindulatú daganatsejt abban különbözik az egészségestől, hogy elveszti azt a genetikai információt, ami a testet alkotó sejtek érdekközösségének hasznos tagjává tehetné.” Ugyanez a különbség áll fenn a civilizált és a szerves társadalom tagjai között. Míg a „civilizált” ember számára a természet félelmetes, legyőzendő ellenfél, a szerves közösség tagja ismeri és alkalmazza a Természet rendjét, élete ahhoz igazodik,
A rendellenes viselkedés persze nemcsak a civilizált társadalom tagjaira lehet jellemző. Deviáns egyének egy szerves társadalomban is előfordulhatnak ugyanúgy, ahogyan egy egészséges szervezetben is képződhetnek rákos sejtek. Ezeket a rákos sejteket azonban az egészséges szervezet, egy jól működő immunrendszer kiszűri. Ugyanígy egy jól működő társadalmi rendszerben sem válhatna általánossá a Természettel szembeni deviancia.
Ami a jelen, ill. a jövő társadalma szempontjából meghatározó, hogy a hasonló okok, a hasonló minta, ill. hasonló működés mellett valószínűleg hasonló következményekkel is számolhatunk. Ahogy egy szervezetben megjelenő rosszindulatú daganat is könnyen a szervezet halálát okozhatja, úgy a városhálózat is magasabb szerveződési szintek (ökoszisztéma, bioszféra, Föld) pusztulását eredményezheti. A városi ember nem ismeri fel a környezetének fokozódó romlását, hiszen annak működésében nem vesz részt. Emiatt – és nem gonoszsága okán - nem érzi szükségesnek a változást, emiatt hajszolja pusztulásba az őt is éltető természeti környezetet.

Esély a gyógyulásra

A rákbetegség – amely jelenleg Földünket is sújtja – akár a beteg elpusztulásával is végződhet, de a betegségből való gyógyulás sem lehetetlen. A gyógyuláshoz fizikai szinten arra van szükség, hogy a daganatok eltűnjenek a szervezetből. Az analógiánk alapján a daganatok eltűnése gyakorlatilag egyet jelent a városok, végső soron az egész civilizált társadalom eltűnésével.
Ez bekövetkezhet úgy is, hogy az emberiség nagy része elpusztul, de úgy is, hogy az emberiség - jelenlegi működésén változtatva - újra a természeti környezetével való együttműködést választja
A társadalom és a Föld sorsa most azoknak a közösségeknek a kezében van, akik időben megérzik és felismerik a katasztrófát. Akik elég bátrak a változáshoz, akik olyan életképes közösségeket tudnak létrehozni, amely igazodik a Természet rendjéhez, és újraépíti kapcsolatát Teremtőjével. Akik új, hiteles életmódmintát tudnak nyújtani a társadalom széles rétegei számára. Az ilyen közösségekből újra csírázhat az élet, egy új világ magjaivá válnak.


Leidinger Dániel geográfus
MAG közösség

ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!