Huszadikán este, még béke és csend honolt a városban. Este, a műsor után Imre átruccant a „Lucernába”. Ez a budapesti Moulin-Rouge-hoz hasonló műsoros exkluzív hely. Első igaz nagy szerelmével, Verával, egy luxus-prostituáltal volt találkozója. Elég korán hazament, de furcsállotta a háztetőn lassan feltünedező, pozíciót kereső katonákat.

Reggel korán ébredtek a térről feldübörgő zaj miatt. Az ablakból lepillantva látni lehetett a rengeteg embert és a páncélosokat, ahogy csikorogtak, forogtak, mint részeg megkergült óriási ősállatok. Egy csoport véres nemzeti színű zászlóval rohant üvöltve, ki tudja milyen cél felé. Néha kézifegyverek is beleugattak a káoszba. A mellékutcákban egy csoportot láttunk, ahogy vödörrel, pemzlivel fölszerelve, nagy igyekezettel kátránnyal kenték az utcatáblákat, hogy az oroszok ne tudjanak eligazodni a városban. Hiábavaló, tehetetlen elkeseredés, düh szülte tenni akarás volt ez. Imréék megelégelték a bámészkodást. Mit keresnek még itt a téren a világ egyetlen nyelvét sem beszélve a magyaron kívül? Senki sem tudta, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Legjobb lesz hazamenni a védett lakásba. Az átjárót időközben egy vasredőnnyel lezárták, így nem tudtak bemenni a lépcsőházukhoz. Azért mégsem időzhettek ott, míg kinyitják, feltolták az irdatlan zajt csapó vastákolmányt. Megdermedtek, mint a kíváncsi Lótné, mikor Szodomát megpillantotta. Egy páncélos szörnyeteg állt előttük és két katona a fegyverét rájuk irányította.


Takács Zoltán festőművész illusztrációi

- Mája kvartyira, - mondták, s szinte egyszerre nyúltak be a felső zsebükbe, hogy megmutassák a szolgálati útlevelünket, ahol oroszul is szerepeltek az adatok. Az őrmester a tank tetejéről azt hihette, hogy zsebükből talán valami bombát akarnak előrántani, mert az égre bámuló géppuskát villámgyorsan rájuk irányította.
Mindhárman felemelt kézzel álltak, s egyikük rögtön konkrétan beszart. A másik kettő balra, jobbra hasra vetette magát. - A lövések elmaradtak. Ott álltak fenntartott kézzel, moccanás nélkül. Az őrmester komótosan lekecmergett a páncél-dögről, és a fegyverét lóbálva hozzájuk lépett. Átlapozta az útleveleket, vigyorogva megveregette Imre vállát, s azt mondta atyáskodva:
- Nye bojsza! - Hülye viccei vannak ennek a ruszkinak, gondolta Imre.
A második napon már nem zárták el az átjárót, de az egység maradt.
A következő nap egy megriadt géppuska hirtelen felugatott a téren. Az emberek iszkoltak, menedéket keresve az árkádok alatt, mint a bogarak, ha a szakácsné váratlanul rájuk kapcsolja a villanyt. Imre görnyedten futott a többiekkel. Hátrányban volt, mert egy cekker jó prágai sört vitt az ölébe szorítva, s testével védve, mint anya a gyermekét. Az üvegekkel együtt remegett:
- Édes istenkém, csak nehogy valamelyikük golyót kapjon, akkor a betétnek is lőttek.
Később kiderült, hogy csak vaklárma volt az egész. A dühös gépágyú csak a Vencel téren a múzeum homlokzatát lőtte, de úgy, hogy csakúgy porzott, s hullott a vakolat.
A harckocsi parancsnoka már biztosan megunta a prágaiak kérdéseit, s csak azért lövetett, hogy végre elég legyen a felesleges vitáknak, ordibálásnak és csoportosulásoknak.    
- Mit kerestek itt nálunk fegyverrel? - ordították. Csehszlovákia a Szovjetunió szövetségese, s nem az ellensége! Mi is testvérek vagyunk!
A százados azonban gondolta, hogy neki ugyan nincs testvére, csak egy hajadon unokahúga, de az is Leningrádban él.
Lassan, lassan megnyugodtak a kedélyek. A megszeppent galambok visszatértek guberálni. Ismét benépesedett a Vencel tér, a boltosok is kinyitottak. Az emberek siettek még vásárolni ezt-azt, mert csak a jóisten tudta, mikor nyitnak majd újra. Imre is nyugodtan hazasétált, hiszen már megvette a kenyeret, kolbászt, szalonnát, na meg az olyannyira féltett cekker sört.
   A lépcsőházukban, ami egy passzázsba nyílt, ott gunnyasztott a már ismerős harckocsi. Legénysége friss uborkát evett, ügyet sem vetettek Imrére, csak az őrmester integetett barátságosan. Az első napokban nem tudta mire vélni az altiszt jóindulatát, de később, a bevonulásuk harmadik napján, majdnem ráfizetett.
 Egy délelőtt, otthon éppen mindhárman tréningeztek az üres lakásban, mert a szovjetek bevonulása miatt, a háziak a kamasz fiukkal váratlanul vidékre utaztak, mikor csöngettek. Az ajtó előtt vagy hatan-heten toporogtak. Valószínűleg a szóvivőjük - egy hisztériás nőszemély - ráordított Imrére:   
- Mért adtál sört az oroszoknak itt lenn a bejáratnál?
 Nem adtam, tévedés lehet a dologban asszonyom – mondta Imre.
Ami persze igaz is volt. Imre jó somogyi angolságából a nő következtethetett rá, hogy nem egy igazi angol úrral beszél.
- Melyik országból jöttetek?
- Magyarok vagyunk.


-Jobb, ha hallgatsz!  - és mellbe lökte Imrét. Naná, hogy Imre rögtön becsukta az ajtót, természetesen belülről. Ismerem az ilyesmit - gondolta. Az egész világon így megy ez. Jó esetben először összeverik az embert, mert ő egy kollaboráns, kém vagy hazaáruló. Az első még csak meglök egy kicsit, a következő már megüt, a többieknek már csak a rugdosás marad. Aztán mikor, kiderül, hogy mégis tévedtek, azután már mit segít, ha még ha egyenként is elnézést kérnek tőle? Különben a nem kért látogatók tévedtek. Sajnos összetévesztették a háziúr fiával, ő is ugyanolyan tejfeles képű suhanc volt, mint amilyennek Imre is látszott. Egyébként, ha a katona sört kért volna, Imre adott volna neki, isten bizony jó szívvel, persze, ha maradt még neki is későbbre. Hálából, mert az első feszült délelőtt nem lőtte le őket a felfordulásban.
A triónak már mehetnéke volt. Pár nappal később bementek a varietéba, szerették volna a maradék gázsit felvenni, de azok ott azt mondták, hogy ez viszmajor eset. A fiúk nem ismerték azt az illetőt, de gyanították, hogy pénzre nem számíthatnak.
Otthon hármasban haditanácsot tartottak. Tovább nem maradhatnak, hisz reménytelennek látszott, hogy a Prágai Varieté még ebben a hónapban újra kinyisson. Ha mégis, biztos nem látják szívesen a műsorban a magyar művészeket. Ráadásul pénzük fogytán volt, nincs más hátra, haza kell menniük.
Imre nagyon sajnálta. Sajnálta otthagyni az öreg Károly-hidat, és az annál jóval fiatalabb Verát. Pedig milyen szépnek ígérkezett életük első külföldi szerződése! A premier utáni napon szépen írt a műsorról a „Večerník Praha”. Gondtalannak ígérkezett az augusztus. Csodálatos dolog, ha az embernek pénze és ideje is van azt elkölteni. Éjszaka az előadás után Imre majd mindig a nyakába vette az óvárost, s a kocsmákban kereste a vidám Svejk és a tragikusan eltávozott Hašek nyomait. Bretschneider detektív úr is bizonyára már az égi Kehelyben füleli Palivec kocsmáros vendégeit, hátha valakit bekísérhet a mennyei áristomba őfelsége gyalázásáért…

Kisslaki László

 

ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!