FACEBOOKRABeszélgetés Sándor Anikó íróval,

az El Camino – Az út, ami hazavisz; az Ajándék – Élet az El Camino után; a Pillangó a vállamon – Buenos Aires-i kaland; a Magyar Camino – A magad útján; a Zuhanó repülés – Összetörve Indiában, valamint az Én igen nagy vétkem című kötetek szerzőjével.



 



Sándor Anikó író története négy évvel ezelőtt kezdődött, amikor - egy hirtelen elhatározástól vezérelve - maga mögött hagyta addigi jól berendezett életét, és elindult, hogy megkeressen valamit, amit - érzése szerint - sok-sok évvel korábban elhagyott. Első útja Argentínába vezetett, ahol tangózni tanult, majd elgyalogolt Santiago de Compostelába, ahol - zarándokok millióihoz hasonlóan - ő is válaszokat remélt az addig megválaszolatlan kérdéseire. Később végigjárta a magyar Szent Jakab-utat is, Indiában pedig vipasszana meditációt gyakorolt. Hazatérései után, ill. közben az élményeiből könyveket írt, melyeket sokan amolyan „útmutató” könyveknek tekintenek. Anikó azonban azt állítja: minden embernek saját „Caminója” van, amit egyedül csak ő találhat meg. Van, akinek Spanyolországon, másnak Indián, és akad, akinek a magyar Szent Jakab-úton keresztül vezet az ösvénye. De olyan is van, akinek a saját válaszai megtalálásához az otthonából sem kell kilépnie.



- Hogyan történt a fordulat? Mi kell ahhoz, hogy az ember meghozza a döntést: kilép az addigi életéből, és teljesen másképp folytatja?

- Mindenkivel megtörténik, hogy olykor csöndesen kisóhajt magából valamit, például, hogy: „Én ezt nem csinálom tovább”, „Én ezt nem így akarom!”. De aztán azonnal meg is feledkezünk róla, megy minden tovább, szinte meg sem halljuk a saját belső hangunkat. Ami sokaknak csak a halálos ágyon szólal meg újra, valahogy így: „nem ezt az életet kellett volna élnem”. Évtizedeken keresztül éltem én is úgy, hogy gyakran attól rettegtem, mit hoz a holnap, miből fogom kifizetni a számlákat, tetszem-e ennek vagy annak? Miközben próbáltam megfelelni a kötelességeimnek és mások elvárásainak, egyre távolabb kerültem az álmaimtól. 18 évig dolgoztam szerkesztő-riporterként a Magyar Rádióban, éppen a rendszerváltás idején, amit a szakmai életem csúcspontjának tekintek. Gyönyörű időszak volt. De aztán sok minden megváltozott, és én, főleg anyagi megfontolásból, valahogy elkeveredtem  a bulvársajtóba, ahol nyolc évet húztam le, helyettes főszerkesztőként. Jó anyagi körülmények között éltem, a szó hétköznapi értelmében sikeres voltam, a lelkem mélyén mégis egyre gyűlt az elégedetlenség, hogy nekem ehhez semmi közöm, én nem így képzeltem el az életemet. Hová lettek a terveim, az álmaim, a vágyaim? Aztán egyszer csak önjáróvá vált a dolog, és belülről szólt egy hang, amit ezúttal szerencsére már meg is hallottam: „nem csinálom tovább!”, ezt mondta. Nem tudtam, mi lesz, miből fogok megélni, csak azt, hogy valami mást szeretnék, valami tisztábbat, értékesebbet. A környezetemben sokan kétkedve fogadták a döntésemet, különösen, hogy nem vagyok már fiatal, ám én éreztem, eljött az ideje, hogy megvalósítsam az álmaimat. Felmondtam a munkahelyemen, és a megtakarított pénzemből elrepültem Buenos Airesbe. Gyerekkoromban az volt a tervem, hogy balett-táncos leszek, ám 19 éves koromban egy súlyos HÉV-baleset meghiúsította ezt az álmot. Talán ez jutott eszembe, mikor hirtelen elhatározással Argentínába mentem, hogy tangózni tanuljak.

- Az első útkeresés ezek szerint Buenos Aires volt, melynek élményeit később a Pillangó a vállamon c. kötetbe foglalta?

- Argentína még nem útkeresés volt, annak ellenére, hogy nagy tanulsággal szolgált. Buenos Airesben egy a miénknél sokkal toleránsabb világba csöppentem, ahol - egyebek között - az életkort is teljesen másképp kezelik, mint nálunk. Itthon, ha valaki elmúlt negyven, pláne, ha nő, elkezdheti a visszafelé számlálást, megszűnik tényező lenni. Ott derült ki számomra, hogy a világ nem mindenhol ilyen, szerencsére. A mi férfiúinknak lenne mit tanulni tőlük... Az első, immár tudatos útkeresés inkább az El Caminó volt – egy évvel a Buenos Aires-i utat követően. Évekkel korábban olvastam Shirley MacLaine könyvét, az El Camino – A lélek útja címűt, akkor határoztam el, hogy egyszer majd én is végigjárom.

- Mennyire váltotta be az Út a hozzá fűzött reményeket?

- A Szent Jakab-út nemcsak választ adott a kérdéseimre, de gyökeresen megváltoztatta az addigi értékrendemet és életfelfogásomat is. Az első felismerésem az volt, hogy milyen kevés dolog elég ahhoz, hogy az ember boldognak érezze magát. Én, aki korábban egy pénzcentrikus életet éltem, ott eszméltem rá először, hogy az öröm nem a külső dolgoktól függ, mert egy váltás ruhával, egy kevés élelemmel fölszerelkezve, elérhető a megelégedettség érzése. Érdekes tanítást kaptam  erről, rögtön az út elején. A hátizsákom – ami az előzetes tanácsok dacára - meghaladta a saját súlyom 10%-át (9-10 kilót nyomott) szinte méterről-méterre egyre elviselhetetlenebb tehernek tűnt, ezért kénytelen voltam apránként megválni a csomag tartalmának egy részétől. És ahogy elkezdtem kidobálni a nélkülözhető holmikat, „meghallottam” az üzenetet: mennyi felesleges dolgot cipelek folyamatosan! Gyaloglás közben volt, hogy sírtam a fájdalomtól, mégis éreztem, tovább kell mennem. Lassan megértettem, hogy a fizikai fájdalmak egy mélyebb, lelki fájdalom felismeréséhez vezetnek el. Az utam egy gyötrelmes vezeklés lett egy réges-régi hibás lépésem miatt, amit ezen az úton kellett feldolgoznom.

Ma már elmondhatom, hogy a Szent Jakab-úton valóban csodás dolgok történnek, olyan, gyakran sokkoló találkozások, melyek hozzásegítenek a saját problémáink felismeréséhez és megoldásához. Ezt segíti természetesen maga a gyaloglás, a 800 kilométeres út, ami alatt az ember csak magával, a saját belső világával foglalkozik, de én hiszem, hogy az Úton valóban jelen van egy különleges erő, mely támogatja a zarándokokat. Az El Caminora a világ minden tájáról érkeznek zarándokok, világnézettől függetlenül, hiszen az eredetileg keresztény zarándoklaton ma már sokan inkább önmagukat keresik, így jutnak el végül Istenhez, bárhogyan nevezzék is azt a magasabb intelligenciát, amit általában a felhők fölé képzelünk...

- Azt mondta, az El Camino alapjaiban formálta át a korábbi életszemléletét, és ennek alapján az életmódját is. Mi változott?

- Ami az életmódomat illeti: hazatérésem után egy sokkal egyszerűbb életvitelre rendezkedtem be, eladtam a korábbi, nagypolgári lakásomat és egy kisebbre cseréltem, és ugyanezt tettem az autómmal is. Kiselejteztem az egész életemet, kívül és belül, és a feleslegtől megváltam. A Camino másik fontos tanítása az volt, hogy ne akarjam görcsösen tervezni, irányítani az eseményeket, csak figyeljek az útmutatásokra és hagyjam, hogy a lehetőségek maguktól rám találjanak. A hazatérésem után elsőként a könyvírás jelent meg az életemben, mint új lehetőség, noha eredetileg nem készültem könyvet írni a zarándoklatról. Ezt aztán nem várt érdeklődés fogadta, így arra gondoltam, a többi utam is érdekelhet másokat.

Az írás mellett új feladatként jelent meg az életvezetési segítői munka is. A Camino-könyvem megjelenése után ugyanis sok levelet kaptam, amiben az emberek a személyes problémáikkal kerestek meg, véleményt-tanácsot kérve. Óriási felelősség idegen embereknek tanácsot adni. Úgy éreztem, ha ennyi ember megtisztel a bizalmával, talán van valami dolgom ezen a területen. Így beiratkoztam egy tanácsadói-életvezetési tréner képzésre, melynek elvégzése után az élet elém hozott egy gyakorlati terepet is.

- Mégpedig?

- Azon a nyáron ismét útra keltem, hogy ezúttal a magyar Szent Jakab Útján folytassam a zarándoklatot. (A 280 kilométeres utat, mely Budapesttől Lébényig tart, és Ausztrián, valamint Franciaországon keresztül kapcsolódik a spanyolországi El Caminohoz, 2013-ban szentelték fel, és nyilvánították hivatalosan a „nagy” Camino részévé.) Ezen az úton találkoztam egy férfival, aki közös gyaloglásunk alatt megosztotta velem a saját tragédiáját. Ez az élmény eltért a korábbi útjaimtól, melyeken a saját életem kérdéseire kerestem a válaszokat. Ezúttal a zarándoklat egy addig számomra ismeretlen ember problémáiról szólt. Az ő történetét vetettem papírra a Magyar Camino – A magad útján című könyvemben.

- És most, merre tovább? Van valami, amit nagyon szeretne megvalósítani?

- Szeretnék beváltani egy régi, önmagamnak tett ígéretet: egy alapítvány létrehozását tervezem, mely segítséget nyújtana a bántalmazott gyerekek és anyák számára. Most ehhez várom odafentről az „útmutatásokat”.

Maczkay Zsaklin



 


ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!