Tomán_Edina_1„Nem azért különleges a történetem, mert volt egy életmentő szívműtétem, hanem azért, mert túléltem egy főági tüdőembóliát, ami önmagában kuriózum, és ma ultramaratoni futó vagyok”. Így kezdődik Tomán Edina ultramaratonista, író, pszichológus-hallgató bemutatkozása, aki történetét papírra vetette, hogy ezáltal bátorítson másokat, megmutatva, hogy a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni. És el lehet érni a lehetetlennek tartott csúcsokat, ha az ember igazán akarja.

Tomán Edina, aki a történtek után idén két országos bajnoki érmet szerzett ultrafutásban, 2014 márciusában elnyerte a Magyar Olimpiai Bizottság, a Nők Sportjáért Különdíját.



 



- Egy évvel ezelőtt ünnepelted az „újjászületésed” 10 éves jubileumát. Valahol azt olvastam, hogy a családoddal születésnapi gyertyákat gyújtotok ezen a napon.

- Ez valóban így van. Hiszen az, hogy most itt lehetek, az orvosok szerint patológiai csoda. 2003. december 22-én elájultam a metróban. Az aluljáróból hívtam a szüleimet, hogy vigyenek haza Ipolydamásdra. Látszólag jobban lettem, ám egy szörnyű, fulladásos éjszaka után egyenes út vezetett a kórházba. Ott derült ki, hogy 8 napja élek a szívemben egy dió nagyságú vérröggel, ami egy főági tüdőembóliával párosult. Ez volt az első ilyen műtét Magyarországon. Az orvosok 2% esélyt adtak a túlélésre. December 24-én műtöttek.  A tüdőmet és a szívemet megtisztították az alvadt vérdaraboktól. Több órán át voltam a klinikai halál állapotában. Végül a 2% bejött, én pedig az intenzíven, majd a szívsebészeten töltött hosszú hetek után átkerültem a balatonfüredi szívszanatóriumba.

- Mennyire változtatták meg a történtek a világhoz való hozzáállásodat?

- Nagyon sokban. 22 éves voltam, egy egészségtől kicsattanó, fiatal sportoló, az „átlag” főiskolások könnyed életével. Hirtelen felértékelődtek a dolgok, jelentőssé váltak a legkisebb apróságok is. Másrészről megszűnt minden félelem, beleértve a halálfélelmet is, és megtanultam úgy élni, hogy csak ez a pillanat létezik. Rájöttem, hogy az életben mindennek, a legfájdalmasabb dolgoknak is oka van, még akkor is, ha ez csak később válik nyilvánvalóvá számunkra.

- Hogy jutott eszedbe, hogy felvedd a futócipőt egy ilyen műtét után?

- Az orvosok próbáltak minden mozgástól eltiltani, ám én kiszöktem a szanatóriumból, és titokban lesétáltam a Balaton-partra. Az első alkalommal 10 méter után meg kellett álljak, mert nem kaptam levegőt, ám napról-napra tovább merészkedtem. Valahogy úgy, mint Forrest Gump: „csak az út végéig akartam futni, aztán arra gondoltam, ha már eddig elfutottam, miért ne futhatnék tovább?” Majd egy évvel a műtét után lefutottam a félmaratont. Azt gondoltam, ha ezt megcsinálom, újra embernek fogom érezni magam. A félmaraton után már „természetesen” következett a maraton, majd az ultra. Most a heti táv 150 km, és küzdök a kvalifikációért, hogy indulhassak a Spartathlonon.

- Mondtad, hogy egy-egy hosszabb versenyen komoly fájdalmaid, sérüléseid vannak. Sokan bizonyára nem értik, hogy miért éri meg mindez?

- Az a pillanat, mikor az ember célba ér - mondjuk egy 10-12 órás futás után - olyan, eufórikus, semmi máshoz nem fogható boldogság, ami feledtet minden szenvedést. Hatványozottan megtérül minden energia és idő, amit az elmúlt fél évben a felkészülésbe befektetett. Ezekért a pillanatokért úgy érzem, érdemes élni.

- Gondolom, ilyen pillanat volt a 2012-es olimpiai fáklyafutásod is.

- Az a 600 méteres futás, amit a londoni olimpia előtt az olimpiai fáklyával futhattam végig, valóban életem legszebb percei közé tartozik. Később tudtam meg, hogy az olvasóim szavazatai alapján kerültem be a több ezer magyar jelölt közé, akik közül kiválasztottak.

- Az írás a másik nagy szerelem az életedben. Ez hogyan kezdődött?

- Az első könyv a felépülés időszakában íródott, de eredetileg nem könyvnek szántam. Egyszerűen elkezdtem írni, aztán rájöttem, hogy az írás által olyan mélységeket tárok fel magamban, amik segítenek összerakni a gondolataimat, az érzéseimet, értelmezni valahogy mindazt, amin keresztülmentem. Ez a napi tevékenység segített abban, hogy újra felépítsem önmagamat. 2-3 éven keresztül, sokszor szinte megállás nélkül írtam. Aztán egy ponton egyszer csak azt éreztem, hogy a végére jutottam.

Ekkor sem merült fel, hogy nyilvánosságra hozzam, ám a véletlen úgy hozta, hogy kapcsolatba kerültem egy szerkesztővel, aki elolvasta a kéziratot, és azt mondta, hogy „hű, ezt nem hagyhatjuk a számítógépen!” Hónapokig rágódtam még ezt követően is a kiadatásán, mert úgy éreztem, hogy túlságosan személyes és kendőzetlen ahhoz, hogy mások elé tárjam. Beleírtam a legszemélyesebb fájdalmaimat, félelmeimet, s tartottam tőle, hogy ez a kitárulkozás kiszolgáltatottá és sérülékennyé tesz.

- Miért döntöttél mégis a kiadás mellett?

- Kíváncsiságból. Kíváncsi voltam rá, hogy számomra ismeretlen emberek hogyan reagálnak arra, amit írtam?

- És? Hogyan reagáltak?

- Elképesztően. Tátott szájjal figyeltem, ahogy alig néhány nappal a megjelenést követően, elkezdtek áramlani a levelek, szó szerint áramlani - több száz levél érkezett - és ami még ennél is elképesztőbb volt számomra, hogy minden levélírótól pozitív visszajelzést kaptam. A legkülönbözőbb korú emberek, nők, férfiak, egészségesek és (sokszor súlyos) betegek számoltak be arról, hogy a könyvem hatására elkezdtek futni. A levélírók egy része – akik közül ma már sokan többszörös maratonisták – időről-időre rendszeresen beszámol az éppen elért sikereikről, és így egy kicsit részese lehetek az ő küzdelmeiknek is, ahogy az első lépésektől eljutnak a maratonig.

- Gondolom, ez elég motiváció volt egy új kötet megírásához.

- Az első könyv megjelenését követően 1-2 éven keresztül folyamatosan jöttek a levelek, amikből kiderült, hogy néhány kérdés megválaszolatlan maradt, és az emberek várják ezekre a kérdésekre a válaszokat. Ezért született meg a Szívtangó.

A Szívtangó a futásról szól. Arról a szenvedélyről, amit a futás jelent nekem. Ez már egy gyógyult, élet-halál harcokon keresztülment ember írása. Egyfajta visszatekintés az Amikor megállt az idő fájdalmas „élveboncolásához” képest.

- A két kötet alapján dokumentumfilm készült, amit Fél lélegzet címmel mutattak be tavaly a Duna Tévében, majd a Duna Worldben, több mint fél milliós nézettséggel.

A film megdöbbentő vallomás egyúttal egy olyan betegségről, amit előtted soha senki nem vállalt fel kamerák előtt. Hogy született meg ez a film?

- A Szívtangó egyik budapesti bemutatója után a közönség soraiból odajött hozzám egy filmproducer, és azt mondta, hogy szeretné filmre vinni a történetet. Én szkeptikusan fogadtam, de aztán néhány hét múlva valóban hozzáfogtunk az előkészületekhez. Az anyagi nehézségek miatt azonban a forgatás minduntalan félbeszakadt. Hónapok teltek el várakozással, és e közben (a betegség-felépülés, írás-futás mellett) egy harmadik történetszál lépett be a filmbe.

Ekkortájt kezdtek elviselhetetlenné válni azok a lelki gyötrelmek, amiktől évek óta szenvedtem, így végül beláttam, szükségem van valakire, aki kívülről rálát a helyzetemre. A diagnózis megszületett: Borderline-szindrómában szenvedek. Ez egy rengeteg előítélettel kezelt, nagyon összetett és nehezen kezelhető betegség, ami iszonyú kínokat okoz a betegeknek. A diagnózis eredményét elmondtam a film rendezőjének, Vereb Vean Andrásnak, aki legyintve tudomásul vette. Igazából ő sem volt tisztában azzal, mit jelent ez a betegség, egészen addig, amíg egy váratlan találkozás kapcsán „testközelből” át nem élte egy Borderline–beteg rohamát. Ekkor felhívott, hogy „erről beszélned kell”. Én teljesen elzárkóztam, és azt mondtam, „hagyjuk az egészet, nem kell nekem ez a film!” Aztán a forgatás ismét leállt, és hosszú hónapok teltek el. Én közben pszichológustól pszichológusig jártam. Egy hozzávetőleges adat szerint az Európai Unió területén 30 millióan szenvednek ebben a betegségben, és mind inkább rájöttem, hogy a Borderline-t övező tabu még súlyosabbá teszi ezeknek az embereknek a gyötrelmeit. Ezért végül úgy döntöttem, vállalom.

- A film pedig elkészült, s röviddel a bemutató után három egyetem felvette a tananyagába.

- A film után ezerszámra érkeztek a levelek beteg emberektől, s ezek hatására tudatosult bennem, hogy ez a film hány embernek tudott segíteni. Ma már biztosra tudom, hogy ennek is – akárcsak az életem többi eseményének - pont így kellett történnie. Megtanultam, hogy ahol sok az akadály, ott a megoldás is. Hogy menni kell, küzdeni, és ha elesik is az ember, újra meg újra fölállni.



Maczkay Zsaklin



 


ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!