Hajnalban Böbe néni gombászás közben csapdába lépett, és a vaskarom csúnya sebet ütött a bokáján. Az ura rögvest Mari nénihez rohant segítségért. Később kiderült, hogy az ápolás eltart pár napig. Pedig úgy volt, hogy férfiaknak való növényt szedünk a határban. Szurokfüvet, füzikét, pásztortáskát, meg hasonlót, amiről a pécsi hadapródiskolában sosem tanultunk. Oda tizenháromban, félárvaként kerültem, mint cőgling, mert a papa hiába volt Ferenc Jóska után a legokosabb ember a Monarchiában, mégsem tudta megmenteni a mama életét. Biztos azért, mert mint katonaorvos, nem gyakorolhatott nőkön a kaszárnyában.

Végre Böbe néni tegnap már egyedül körbelábadozta az udvart, ezért mi is kimehettünk szétnézni a mezőn. Mari néni – aki egyébként a keresztanyám - ugyan mondta, felesleges ebben a kánikulában, de engedett, mert amúgy is cérnát és Diana sósborszeszt akart venni a Leipziger boltjában. Meg nagyon is szívesen vette, hogy érdekel a füvészkedés, és hogy én is szeretném megismerni azt a gyógyító erőt, amit az Úr az erdő mező növényeibe rejtett. De engem most igazán a férfiaknak való gyógyital érdekelt, amit Mari néni aromaként kevert a pálinkába. Biztos nagyon finom lehet, mert néhány olyan matuzsálem is vette, akinek fiatal volt a felesége. Elhatároztam, hogy titokban én is lenyelek belőle egy kortyot. Persze nem várok tőle rögtön csodát; jól tudom, egy éjszaka alatt még nem nő fülig érő bajszom. De azért nagyot nézne Kalmár Anna a szomszédból, akinek már két kis halmocska nő a réklije alatt. Egyszer láttam is mindkettőt, mikor tejért mentem hozzájuk, s ő éppen fejt. Belebizsergett a fejbőröm a látványba, s csak úgy kalimpált a szívem az ismeretlen örömtől.
Később már megbántam, hogy erőltettem a rétkerülést. Már reggel, ahogy ettem a zsíros kenyeret a diófa alatt, a legyek már ott is ájuldoztak a hőségtől. A határban meg úgy rezgett a levegő, hogy tán csak a sas tudta volna leolvasni az órát a templomtoronyról. A kisült legelőn az éhes ridegmarhák kínjukban a fűcsonkot rágták, s felettük a kékségben felejtett felhő már nem tudta megnézni magát az utolsónak maradt tócsa tükrében, mert a korán kelő nap még azt is kiszípta magának. Víz még maradt ugyan a kenderáztatóban a békuláknak, de azt már rég szőnyeggel borította be az izzadó békalencse.  Tényleg nagyon meleg volt. Visszafordultunk.
Boltba menet keresztanyám biztatott, hogy csak szorgalmasan tanuljam a természet titkait, mert csak tudással tudom használni az erejét. A néni szeretett, s jó szóval, tettel istápolt, meg aztán sajnált is, hogy már nincsenek szüleim.   

Takács Zoltán festőművész illusztrációi

Takács Zoltán festőművész illusztrációi

Már hazafelé tartottunk, s nyalogattam a süvegcukrot, amit a boltos nyomott a kezembe, mikor a Templom térre értünk, ahol a kisbíró éppen egy sort vert a dobján, és elkántálta, hogy holnap csordaúsztatás lesz, s az emberek legyenek csónakkal, dereglyével a parton.
- Milyen úsztatás? – néztem kérdőn keresztanyámra.
- Ilyet még nem láttál te gyerek. Izgalmas lesz! Mivel nálunk se út, se vasút, a környék összes marhája a csallóközi friss legelőre úszik át a Nagy-Dunán, hogy majd csak újfűre tegye meg visszafelé a veszélyes utat. Azért kell kísérni a csordát, hogy úszás közben kitartásra biztassák a teheneket, vagy éppen szarvát tartsák, ha már- már elnyelné a jószágot a víz. A folyó közepén - ahol még a gőzhajó is teljes erővel, nagy füsttel küszködik a sodrás ellen -, doronggal támogatják a fáradt állatot, hogy el ne süllyedjen. De még így is minden évben viszi a víz a magáét.  

Igaz, ezt már este mondta keresztanyám, mikor áthozta a szárított palástfüvet Ica néninek, aki féléve a gyámom volt az urával.  Karcsi bácsi az új apám, rokonom is, mert nagypapa őt is fiamnak szólította, mint ahogy apámat. Mára már Karcsi bácsi szíjjártó mester, apám meg karácsony óta hősi halott. Szegény papa se gondolta, hogy egy mozsárágyú éppen akkor köp halált a vöröskeresztes sátorra, mikor ő lábat amputál.
A katonai díszpompás temetés után jött le értem Karcsi bácsi Pécsre, és kivett a katonai alreálból.
Egyébként, gyámapám híres volt a faluban. Igaz, azt még ő sem tudta, mikor jött az ősünk, a szíjas Jakab a vidékre, de a családi legenda szerint, annak vagy háromszáz éve, hogy Saint-Denis-ből az ottani céhmester ideküldte a legényét ridegmarhát kémlelni. Jakab, már az első héten sikerrel járt; beleszeretett a pákász csillagszemű lányába. Az esküvőt követő, egész embert kívánó mézeshetek kifújták a szerelmes legény fejéből a gazdája parancsát, hogy tudja meg, hogy készítik ki a magyarok a marhabőrt timsóval és faggyúval. Nem véletlenül volt a legjobb Európa szerte, és azért is hívták magyar bőrnek. A francia céhmester is „hungrieur” néven vitte volna piacra. Az nem csökkenti az igazság értékét, hogy a tisztelendő úr, nem talált erre való utalást a plébánia irataiban.  

Keresztanyám üldögélt még egy darabig a konyhában. Elmondta Ica néninek, mennyi palástfüvet tegyen a lavórba, ha az altestét áztatja. Aztán Karcsi bácsit győzködte, hogy vigye magával másnap a csordakísérő ladikján a gyereket, hadd feledkezzen szegény árva. Véletlen ezt is hallottam a szobából, s legszívesebben átrohantam volna hozzá kezet csókolni érte. Gyámapám csak hümmögött, de mikor Mari néni hozzátette, hogy nekem adja a rég elhalt kisfia parafadugó mellényét, amit eddig ereklyeként őrzött, rábólintott.

Keresztanyám igazat mondott, hogy izgalmas lesz az úsztatás. Nagyon is az lett! Tán egy cseppet, ha aludtam, de már hajnalban talpon voltam. Éppen a kútnál mosakodtam, mikor láttam, hogy Karcsi bácsi a halászzsákba teszi az evezővillákat, s a kapu felé indul. Mikor mégis magához intett, nagyot dobbant a szívem az örömtől. Ica néni még a nyakamba kanyarintotta a tarisznyát, benne a dugókból fűzött úszómellénnyel. Ő otthon maradt, mert nőszemély nem lehetett a csónakban. De én megígértem Annának, vigyázok Bimbóra, hisz tejtestvérem volt borjúkorában, én is anyja tejét ittam, amikor itt nyaraltam.  

Ahogy kiértünk a partra, csónakba ültünk, jó darabig vártuk a marhákat. Aztán nagy ricsajjal elkezdődött a serkentés, amit tán még a süket halak is hallottak a víz alatt. A legények eget repesztő ordibálással, ostordurrogtatással szorították a csordát a víz felé. A rémült sereghajtók, nehogy rajtuk csattanjon az ostor, bőgve belenyomták az előttük tülekedőket a folyóba. Akkor már csak egy út volt: a túlpart! Persze egy-két idősebb tehén, akik már párszor átúsztak a legelőre, már reggel óta tőgyig a vízben kóstolgatták a sodrás erejét.

Már úsztak a marhák, de még mindig izgultam, mert Bimbó mellettünk idegesen kapálta a vizet az anyja után. Már félúton voltunk, mire megnyugodtam, s csak néztem a hatalmas, vizet rugdaló csordát. A tragédia hirtelen történt. A Vargáék öreg tehenét egy láthatatlan örvény megforgatta, s pillanat alatt víz alá húzta, s vitte is szegényt az alattomos ár. Aggódtam, mert Bimbó is végső erejével küszködött, s néha már - átcsapott felette a víz. Erre annyira megrémültem, hogy ész nélkül ráhajoltam a csónak peremére, s ahogy elkaptam a kicsi szarvát, ráordítottam, hogy kapálj az anyád! -  Még jó, hogy mikor megbillent a csónak, a dugómellény drótja megakadt az evezővillába, s csak egy pillanatra nyalta nyakig a fejemet a víz.
Mikor visszaültem, akkor kaptam egy pofont Karcsi bácsitól; – pedig sose ütött meg. – De éreztem, hogy nagyon is jogosan. Ő értem felel, s nem tehénért.
Nem sokra rá, sikeresen átértünk a csordával, persze Bimbó is épségben.

Délutánra járt, mire visszatértünk a faluba.  Otthon Ica néni enni adott, s örömmel hallgatta Karcsi bácsi beszámolóját, hogy milyen bátran viselkedtem, s hogy Bimbó talán nekem köszönheti életét. – A pofont nem említette; - később sem.   
 Reggel korán mentem tejért, mert ilyenkor volt Anna az istállóban. Éppen Bimbó nagymamáját fejte, mert ő már öreg tehén volt az úszáshoz. Már tudott a hőstettemről. Ezért jutalomból megengedte, hogy megsimogassam a réklije alatt. Rég tudta, hogy titkos vágyam.       
  – Kicsi hősöm! –, kócolt a hajamba. Erre lezuhantam a fellegekből.
   Ez a lány még gyereknek néz!  De hirtelen vér öntötte el Anna arcát, s megölelt.  
*
A hajdani csordaúsztatás óta a lombok már vagy tucatszor cserélték a zöldruhát rozsdásra. A fáról egy túlérett gesztenye koppant az asztalra. Felrezzentem.
– Min mosolyogsz? Kérdezte Anna.
- Éppen egy régi tehénúsztatás jutott eszembe. Lehet, hogy ennek köszönhetlek.
Ekkor Bandika loholt hozzánk a konyhából.
- Mari néne azt mesélte, hogy te már gyerekként egy tehenet mentettél ki a Dunából. Tényleg?
Mielőtt válaszoltam volna. Anna közbeszólt.
-  Hagyd apád pihenni, de valahogy így lehetett, de az már rég volt.
A gyerek elégedetten visszatrappolt a konyhába. Mi még maradtunk. 

Kisslaki László

ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT, HA TETSZETT A BEJEGYZÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS!