Az öreg varjú káromkodva felrebbent a sorompórúdról. Még egy versnyit sem gunnyasztott rajta, mikor hirtelen kilinkelve megemelkedett alatta, ahogy a bakter feljebb tekerte a csörlővel.

 Júlia kisasszony alig pár perce gördült ki a vonatával a füstös állomásról, maga mögött hagyva Szamosházy Rezsőkét, a gyűrűs vőlegényét és a várost. Most ábrándozva kibámult a kupé ablakából, de gondolatai már odahaza jártak az istállóban. Színezgette a boldog estét, mikor végre megint kiosonhat  Józsihoz.
Rezsőke már eszébe sem jutott neki, pedig a szépreményű költőnek ő volt a múzsája. Igazán fárasztó volt a poéta egész este, mert ugyan kebleit átengedte neki ajnározni, de ő tovább akart menni egészen a gyepűig. De arról szó sem lehetett; - majd a kézfogó után szerelmem – csitítgatta, és a távoli beteljesülés ígéretében, szinte véletlenül, békéltetően végigsimította a szegény kedvű költő nadrágját.
- Hát hiába írtam be a verseskötetembe, hogy „Múzsámnak, Júliámnak?” – jajongta Rezsőke.
De aztán megbékélt, mert fél éjjelen át kedvese kacsóját foghatta, és szavalhatta költeményeit. Júlia közben lehunyt szempillákkal itta magába az elcsendülő rímeket. A költő könnyekre fakadt ettől a szellemi, égi egyesüléstől, hiszen nincs annál csodálatosabb, mikor két érző, egymásért reszkető kebel, egy ütemre dobban. Még az sem zavarta, hogy az éppen mennybe szállongó, szűzies múzsa időközben fel-felhorkant. - Talán a gyönyörtől…   

Már vagy egy órája kattogtak a kerekek Júliával. A mozdony vadul zihálva köpte a füstöt, ahogy a vonatot rángatta maga után. A vagonok rázkódva billegtek, dülöngéltek, bár nem is csoda, hiszen a gőzparipa legalább húsz kilométeres sebességgel száguldott a síneken.
Júlia élvezte, ahogy az ellenszél kényezteti arcát, haját, s bekúszik melle alá, és kacéran nyakába csókol, mint egy öregedő bonviván.
Csak akkor kapta vissza a fejét, mikor egy koromszemcse szemébe szállt és megkönnyeztette. Kiköpött, majd felhúzta az ablakot, visszaült a helyére, és bekapott egy cukkerlit. Lehúzta fátylát, hogy ne kelljen a csendőrőrmester széptevését hallgatnia, ki már itt ült, mikor ő az iménti állomáson beszállt.
Az őrmester segédje, egy paksi próbarendőr, biztos nagy karriert fog befutni a cégnél, mert rendkívüli figyelmes volt elöljáróival szemben. Most is azonnal kackiásra pödörte az őrmestere bajszát, mert ismerte annak roppant bikakedvű természetét. Tudta, hogy mindjárt szerelmetes hangulatba esik, mert úrinőt lát.

A vonat már rég elsistergett az állomásról. Szamosházy még a restaurációban megevett egy zónapörköltet, leöblítette egy fél üveg borral és bánatosan hazament. Nekiállt verset írni. Állandóan Júlia arca tűnt elő, akárhová is nézett. Kicsit haragudott rá.
- Hiszen gyűrűs menyasszonya, a fene egye meg! - Mibe került volna neki, hogy ha nem is igazándiból, de azért mégis enyhíthette volna benne dúló feszültséget?  
Könnyek tolultak a szemébe, mikor arra gondolt, hogy még öt hónapot kell várnia a boldog beteljesedésig. Felidézte az éjszakai dédelgetést, majd a csodálatos verseit. Erre még egy vesztaszűz is elolvadna.
Már beesteledett. A gázlámpákat felgyújtogatták éjszakára. A vendéglőkben a cigánybanda is hangolta hangszereit a tyúkleveshez, és a kupica vacsoraváró pálinkához.
A madarak is elültek a parkban. A belátogató falusi galambok már korábban hazarepültek, hogy még időben beszedjék esti etetéskor a tyúkoktól a tizedet. Csak még egy részeg vadgalamb kötekedett a turulmadárral a Híd tetején, mert a Kőbányai sörgyár udvarában, teleitta magát egy pocsolyából.
- Hívhatod a haverodat! Elbánok vele is, ha nem hagyod magad tubicám! – S mivel nem tudott már repülni, szárnyait mankóként használva gyalog próbálta megmászni a bronzmadarat. Persze, hogy kő gyanánt csobbant a vízbe. Először alámerült, de a Duna újra felvetette, és lágy hullámain ringatta a Vaskapu felé. A galamb közben édesdeden hortyogott.

Szamosházy a második konyakját itta az iparoslegények kocsmájában. Már kora délutántól egyre jobban mérgelődött menyasszonya ódzkodása miatt. Lassan rájött, hogy csak számításból hergeli Júlia. Hülyét csinál belőle, biztos csak azért, hogy egy életre beüljön a vagyonába. Na és viselje a patinás nevét.   
- Lehet, hogy még a lovászával is hentereg a céda -, magyarázta a mellette iszogató cipészmesternek a harmadik konyak után, nem is sejtve, hogy milyen közel áll az igazsághoz.  

A Vágóhídi kávémérés előtt ácsorgott egy kicsit, s nézte, ahogy egy átutazó vándorpatkány társaság a városi fajtestvéreikkel verekedett egy kutyadög miatt. Szamosházy megmosolyogta őket, de hirtelen, egy villámszerű elhatározással, keményen elindult a „Vén trombitás” nevű kuplerájba.
- Kutya legyek, ha nem merek bemenni! - bátorította magát, mert eddig még ruha nélkül nem látott nőt, ha a Botticelli metszetet nem számítja.
A bejárati ajtó előtt majd összeesett, úgy zakatolt a szíve. Lábai, mint a nyárfalevél, remegtek az izgalomtól, s a félelemtől kiszáradt a szája, mikor belépett a lányotthonba, ahová nem felolvasni járnak az irodalmárok.

Egy idő után egy döngő léptű, vidáman fütyörésző Szamosházy hagyta el az örömkertet. Széles jókedvében még megivott egy kapucínert a Teátrum kávézóban, majd csendesen egy pajkos víg nótát fütyörészve hazasétált a kihalt sikátorokon keresztül.
Mikor hajnaltájt hazatért, elegánsan feldobta kalapját a fogasra és lesöpörte az asztalról Júliához írt legfrissebb versét.
Meghúzta az ágy lábánál őrködő konyakosüveget, és hófehér tiszta lapot tett az asztalra. Plafonra nézett, majd befelé mosolyogva, elkezdte írni élete első novelláját.

Kisslaki László

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!