A szirupos nevű „Angyalkert” idősek otthonában, az ebédelők mosolyogva nézték a vicces kedvű Meyert, ki majd minden héten bemutatta nekik ezt a szívderítő produkciót, ami felejteti velük a ház, egyhangú életét.  
– Nem ütötte meg magát? – Kérdezte Zsófia nővér türelmes anya módján, és leültette Meyert a helyére.  
– Egyáltalán nem – kacarászott az öreg.
– Legyen szíves, aranyoskám, hozzon nekem egy csajka mákos tésztát a másik helyett. Meg, ha lehet, rádobhat kedves egy pofa lekvárt is –, és huncutan kacsintott a nővérkére.
– Jó, hogy a porcelántányéromat lecseréltettem bádogra, mert... –
Ebben a pillanatban egy hatalmas csattanás remegtette meg az ebédlő falait. Meyer megdermedt a rémülettől. Egészen úgy hangzott, mint egy pisztolylövés, ami ordítóbb és hatékonyabb érv, mint az Úr halk szavának hangja. – Különösen öldöklések idején. –
Egy pillanatra dermedt csend zuhant a teremre.


Egyébként mindez azért történt, mert Juhos Béla, a féllábú cipészmester, hirtelenjében lecsatolta a műlábát, és végigvágott vele a frissen vasalt asztalterítőn. A tányérok és az eszcájgok pisszenni sem mertek, csak ijedten, szorosan kapaszkodtak egymásba.
Zsófia nővér sietve otthagyta Meyert csajkástól, és halk szóval csitítgatta a még mindig hisztériásan zokogó Juhost.  
– Nem tudom, mi ütött az öregbe – zihálta a feldúlt Káldi néni a nővérnek.
– Én csak azt mondtam neki, hogy igenis a Juhos úr segédje szebb sevró cipőt készített mint ő, a mester. A Teleki téren lehetett fél áron kapni.
Juhos úr még évtizedek múlva is feldühödött, mint most is, ha segédje disznóságaira kellett gondolnia. S ez az ostoba, buta tyúk semmit sem tud.
Aztán lassan megnyugodtak a kedélyek, és minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Egyébként ez a kis incidens nem volt olyan rendkívüli, csak talán itt gyakrabban fordul elő, mint a Waldorf Astoria hotel éttermében.
Juhos bácsi már nyugodtan ült. Néha azért megrándult a válla, de lassan-lassan abbahagyta a sírást, csak néha szipogott még egy kicsit, de már senki sem törődött vele.
– Már ne haragudjon, Zsófia kedves, hozna nekünk két nagyfröccsöt is? – fordult Meyer bácsi a nővérhez, mikor végre érthető késéssel, de megkapta a mákos tésztáját. A sokk után már a szíve is visszatért a normális megszokott munkájához.
– Ugye ön is iszik Perbál? –, de ez inkább csak költői kérdés volt, mert választ sem várva, már folytatta Juhos Béla fura történetét, amit a közjáték előtt kezdett mesélni Perbálnak.
– Hát azért haragszik a Káldiné a cipészmesterre, mert múltkor az ebédnél megsértette. Azt mondta neki, hogy mit játssza meg az úrinőt, mikor még harminc éve, előrehaladott kora ellenére is, mint repedtsarkú utcalány kereste meg a mindennapit az Angol parkban, de leginkább a Kelenföldi pályaudvar illemhelye környékén.  
Ezt a hangot persze az öreg Káldi Irma kikérte magának, hogy őneki soha sem volt repedezett a sarka, mert mindig ápolta drága krémekkel, amit fia küldött az orosz frontról, és különben sem tudja, hogy hol van az Angol park. 

Ami a sevró cipőt illeti, az bizony igaz, de sajnos a segéd a Nemzetvezető Főtestvér bűvkörébe került, s felhagyott a cipészettel vitézi telek ígéretében, ha részt vesz a Duna parti akcióban.
 
- A telkekre nem volt egy kóser fedezet a Főtestvér ígérete.  - mondta Perbál atya.
Cudar idők voltak. Mikor negyvenötben az amerikaiak elérték a lágert, s utána egy évig a kórházban ápoltak, én hülye fejjel hazajöttem. Rögtön bezártak, mint amerikai kémet. Akár hiszi, akár nem atya, már szinte visszasírtam a lágeridőt. Itt a börtönben reggel és este úgy megvertek, hogy a végén bevallottam, hogy tényleg meg akartam erőszakolni Sztálin keresztlányát és az édesanyját is. Erre gratuláltak nekem, és halálra ítéltek. Még szerencse, hogy valamelyik jóakaróm életfogytiglanra kegyelmezett.
– Na, de menjünk fel, mert Juhos úr is jön később, és én még nem imádkoztam – szakította félbe Meyert, s elindult a két öreg a lifthez. Meyer még gyorsan visszaszaladt, és felhajtotta a fröccs maradékát, míg a Perbál a liftajtót tartotta.  

Egy órával később az atya szobájában ültek. Békésen szivaroztak, s csak Juhosra vártak. Az asztal közepén a kártyapakliban a lapok türelmetlenül hallgatták a pikk ász utolsó eligazítását. Végre megérkezett a cipészmester is.
Illedelmesen beköszönt:
–  Dicsértessék meg shalom!
– Magának is Juhos úr – fogadta Meyer mindkettőjük nevében. Felvillant a szeme s örömmel csettintett, mert a cipész letett az almárium lapjára egy üveg baglasi vörösbort a táskarádió mellé.
– Ma az atya oszt elsőnek –, nyögte Juhos, mert kifáradt, mikor nagy nehezen felvette a leesett pénzes zacskót. Mögötte a rádió pontosan ötöt füttyentett, és a bemondó beszámolt az aznapi robbantásokról, háborús eseményekről, vicces körvadászatról a feltételezett tömeggyilkosok után.
Perbál atyát a technika vívmánya úgy megzavarta a lapok gusztálásában, hogy a rádiót beletette a vízzel teli mosogatóba. A bemondó hangja bugyborékolt még egy picit, majd csönd lett.
– Százzal nyitok –, kezdte meg a játékot Meyer.
– Megadom – tolta be a pénzt az atya.
– Én kiszálltam, dobta be középre a cipész az öt kártyát sértődötten, mert rossz volt a lapja. Vagy talán csak azért, hogy tölthessen mindhármuknak egy-egy pohár bort, mert aztán mégis visszaült.
A szobában meghitt, múltat feledő béke volt.
Ez a nap se volt más, mint a többi. Szinte észrevétlen, egyenként távoznak majd ők is a Mindenható akarata szerint. 

Kisslaki László
Takács Zoltán festőművész illusztrációi