„Szelíd mérgeskígyó” a rákosi vipera: harapni nem akaródzik neki, de ha mégis, egy darázsszúrásnál alig súlyosabb a marása, maradandó károsodást egészséges, felnőtt embernél nem okoz. E kis termetű kígyó a világon csak Magyarországon fordul elő két helyen, illetve Erdélyben. Évtizedekkel ezelőtt szélesebb körben megtalálható volt, például Budapest környékén, a Rákos patak mentén -- innen kapta nevét is. Az ötvenes években, Rákosi Mátyásra való tekintettel, parlagi, majd rákosréti viperának keresztelték át, s csak nemrégiben kapta vissza becsületes nevét. Kipusztulással veszélyeztetett – megmentését nemzetközi védelmi program szolgálja, uniós támogatással.


[caption id='attachment_16386' align='alignleft' width='300']A fű között szinte láthatatlan a rákosi vipera A fű között szinte láthatatlan a rákosi vipera[/caption]

A rákosi vipera (Vipera ursinii rakosi-ensis) végleges kihalását megelőzendő hosszú-távú programot dolgoztak ki megmentéséért a kutatók. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME), a Kiskunsági, s a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság által közösen benyújtott pályázatot támogatásra méltónak ítélte az Európai Bizottság, és a LIFE-Nature alapból biztosította 2004 és 2007 között a program teljes költségvetésének felét. A LIFE+ pályázati rendszerben elnyert támogatásnak köszönhetően pedig 2009 s 2013 között az MME, a Kiskunsági, és a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság, a Fővárosi Állat- és Növénykert, a Természetfilm.hu, valamint az osztrák Fertő-tó—Fertő-zug Nemzeti Park, a Schönnbrunni Állatkert, s a bécsi Vadökológiai Intézet vettek részt a közös védelemben – olvasható a rákosi vipera LIFE-program hivatalos honlapján.
Jelenleg csak szűkös hazai forrásból, benne MME-s pénzekből is történik ennek az igazi „hungarikum” kígyónak a védelme – tájékoztat Péchy Tamás, a kiskunsági Középadacs mellett lévő viperavédelmi központ vezetője. Az elnyert LIFE-támogatások lehetővé tették, hogy a nemzeti parkok megvásároljanak olyan földterületeket, melyek szükségesek ahhoz, hogy minél nagyobb, összefüggő élőhelyeket lehessen biztosítani a faj számára. Itt a rákosi vipera igényeinek megfelelően történik a területek kezelése -- amely persze kedvez az ott honos flórának, faunának is. Egyébként fokozottan védett, egyedenként egymillió forint eszmei értékű ez a kígyó, amely a Természetvédelmi Világszövetség értékelése szerint veszélyeztetett, szerepel a Berni Egyezmény II. és a CITES I. függelékében is – de élőhelyének védelme nélkül nem lehet megmenteni. A már meglévő védett területeken a szakemberek gyeprekonstrukciót végeznek, hogy az utóbbi évtizedekben felszántott vagy tájidegen fafélékkel beerdősített helyek újra a faj számára alkalmas gyepes élőhelyekké váljanak. A Rákosivipera-védelmi és Bemutató Központban tenyészprogram keretében folyik a kígyó szaporítása, a felnevelt szaporulat kibocsátása az élőhelyekre. Az állományt monitorozzák, s kutatásokat is végeznek vele kapcsolatban. Rendszeresen fogadnak látogatócsoportokat, megismertetik az érdeklődőket a programmal és annak fontosságával, illetve az elért eredményekkel.

[caption id='attachment_16384' align='alignleft' width='300']Élénk érdeklődést vált ki a ritka kígyófaj a viperavédelmi központban Élénk érdeklődést vált ki a ritka kígyófaj a viperavédelmi központban[/caption]

A védelmi központban 500 állatot tartanak a természetes élőhelyeket tökéletesen utánzó körülmények között, és eleddig két és félezer kis vipera látta meg itt a napvilágot – részletezi a szakember. A tenyésztőprogramot többek között genetikusok segítik, hogy olyan állatokat állítsanak párba, melyek génállománya különbözik, a beltenyésztés elkerüléséért. Minden remény megvan rá, hogy a kihelyezések nyomán néhány éven belül olyannyira megerősödnek a populációk, hogy magukra lehet őket hagyni – annak ellenére, hogy számos állat fenyegeti az egyedeket a szalakótától, a fácántól, a túzoktól kezdve a gólyán, a gémeken, az egerészölyvön át egészen a rókáig, a borzig és a vaddisznóig.
A rákosi vipera rejtett életű állat – a tudósoknak sem volt könnyű dolguk annak idején a rendszertani besorolása. Már Entz Géza is írt az „Adalékok Erdély herpetológiájához” című művében az akkor még Erdélyben is sűrűbben előfordult állatról, de a másik hazai viperafajunk, a keresztes vipera egyik változataként mutatta be, nem mervén önálló fajként leírni. A fajt 1892-ben kezdte kutatni Méhely Lajos, a kor jeles zoológusa, miután Herman Ottó 1892. április 28-án a Királyi Magyar Természettudományi Társulat Állattani Szakosztályának értekezletén két, a Rákos-patak rétjén fogott „keresztes viperát” mutatott be. (Ezek voltak azok az állatok, amelyek lelőhelyéről a kígyót később elnevezték.) Méhely 1893. május 29-én megjelent cikkében a szóban forgó példányokat önálló fajként írta le, majd George Albert Boulenger-vel, a British Museum herpetológusával levelezve végül elfogadta, hogy ez az állat valójában a főleg Itáliában élő Vipera ursinii alfaja.
A rákosi vipera eredetileg Ausztriától Erdélyig széltében előfordult, de mára csak Magyarországon, a Kiskunságban és a Hanságban, illetve Erdélyben maradt fenn kis populációja. Eltűnésének, megritkulásának okai: a nedves rétek átalakítása, a gyepek felszántása, bevetése; a megmaradt gyepek gépi kaszálása, vegyszeres gyomirtása; a szándékos pusztítás; és az illegális, kereskedelmi célú gyűjtés.
Hogyan is néz ki ez a kígyónk? A hátán keresztes viperáéra emlékeztető, egyedenként más és más rajzolatú, sötétbarna cikcakkmintázat fut végig, melyet az oldalakon hasonló színű foltok kísérnek. Létezik egy ún. „babos” változata is, melynek hátszalagja apró foltokra esik szét. Kistermetű; az eddig mért legnagyobb nőstény 59,8, a hím 47,1 centis volt.
A gyepes élőhelyeket kedveli, hazánkban nyugati populációi elsősorban nedves réteken, lápokon, legelőkön élnek, a Hanságban, a Duna-Tisza közi állomány viszont a Kiskunság szárazabb sztyeppjein. A fiatalok elsősorban ízeltlábúakkal, különösen egyenesszárnyúakkal (sáskák, szöcskék, tücskök) táplálkoznak, a kifejlett egyedek kisemlősöket, gyíkokat és madárfiókákat is zsákmányolnak. A hidegebb félévben, mint mérsékelt égövi hüllő, nem eszik, ősszel elvonul telelni valamely elhagyott rágcsálólyukba, s csak a következő tavasszal bújik elő. Áprilisban párzik, július-augusztusban, olykor szeptember elején fial. Elevenszülő, az utódok száma 4-27, a kicsik voltaképp átlátszó burkon belül fejlődnek az anyaállat testében, és gyakran már ott kikelnek. A szüleik mintáját viselő, 12-16 centis utódok hamarosan levedlenek; a felnőtt állat évente háromszor vedlik.

[caption id='attachment_16385' align='alignleft' width='300']Az állat hátán végighúzódik a jellegzetes „vipera-mintázat” Az állat hátán végighúzódik a jellegzetes „vipera-mintázat”[/caption]

Mennyire veszélyes az emberre? Mondhatni: semennyire. Félénk, rejtőzködő életmódja s alacsony egyedszáma miatt marása rendkívül ritka, ráadásul a rövid méregfogakból kifecskendezett, kevés, gyenge méreg hatása súlyos következményekkel nem jár. Halálos marásáról a kortárs szakirodalom nem tud, ám az esetleges allergén reakciók miatt a kígyómarással – különösen, ha nem tudtuk beazonosítani a fajt -- mindenképpen orvoshoz kell fordulni.
Mivel keverhető össze a rákosi vipera? Mindenekelőtt a már valóban veszélyes mérgű, hátán szintén jellegzetes mintázatot viselő keresztes viperával, de az olyan területeken fordul elő, ahol rákosi viperának nyoma sincs. Keresztes viperával a Zempléni-hegységben, ezen kívül Zala, Tolna, Somogy megye egyes lápos területein lehet találkozni.
A hazánkban előforduló siklók közül az erdei, a haragos és a rézsikló okozhat még harapást, de ezeknek nincs mérgük. Az elsőnek említett két siklófaj nem keverhető össze a viperákkal, mert hátukon nincs mintázatuk; a rézsikló visel a hátán bizonyos mértékig a viperákéra emlékeztető, az avatatlan szemet gyakran megtévesztő mustrázatot. A viperák s a siklók harapása is különböző; a viperamarás leggyakrabban két pontszerű, egymástól 1,5-6 centire levő, fájdalmas seb, környéke hamarosan feldagad. Helyi ödémák, fájdalmas nyirokcsomó-duzzanatok is előfordulnak. Félelemérzet, szédülés, szívdobogás, fejfájás, gyengeség, izzadás, hányinger is jelentkezhet. Legfontosabb az orvos értesítése, majd a sérült végtag nyugalomba helyezése. A hazai viperafajok marása esetén nem okvetlen szükséges ellenanyagot beadni – mi több, az orvosnak alaposan mérlegelnie kell, mert az ellenanyagban lévő fehérjék allergiás reakciókat válthatnak ki, melyek nem ritkán halálosak is lehetnek.


Farkas Csaba

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!