A vízkereszttől hamvazószerdáig (vagyis a húsvétot megelőző 40 napos böjt kezdetéig) tartó időszak farsang, azaz a vidám összejövetelek, az álarcos mulatságok és a néphagyományokat fölelevenítő télbúcsúztatás időszaka. A farsang gyökerei visszanyúlnak egész az ókorig; s habár a szokásokat szüntelen formálja az idő, az egykori Dionüszosz- és Mithrász-kultuszhoz, illetve az ókori szaturnáliákhoz kapcsolódó szertartások halvány nyomokban máig fölfedezhetők. A Felvidék bakkuszjárása, melynek során a férfiak kecskebőrbe bújva, álarcban ijesztgették a falubelieket, érdekes módon őrzi a pogány hagyományokat. (Bacchus – a görög Dionüszosz megfelelője, a bor, a mámor féktelen és jókedvő istene) A farsang tehát a télbúcsúztatás, tavaszköszöntés ősi, pogány örömünnepéből nőtt ki, és sajátos módon magába olvasztotta a különféle hagyományokat.

A farsangolás szokása hazánkban – a katolikus egyház minden tiltása ellenére – gyökeret vert a középkor vége felé. Feltehetően német minta nyomán terjedt el; maga az elnevezés is erre utal. A német Fastnacht, pontosabban annak osztrák-bajor változatából származik. A „vaschang” egy középkori jelenségre, szó szerint a „bolondosan beszélők gyülekezetére” utal. E különös csoport tagjai a farsang időszakában – épp a „bolond beszéd” leple alatt – élcelődve, olykor vaskos tréfákkal körítve, nyíltan kimondhatták az egyébként tiltott igazságokat.

Rejtsd el arcodat!
A farsang elengedhetetlen kelléke az álarc, melynek régi megnevezései (’alak, álca, lárva’) sejtetni engedik a maszk-viselés mélyebb összefüggéseit. A maszk elrejti az eredeti személyiséget, tehát befed és „arctalanságot” biztosít, de emellett meg is mutatja a hétköznapi megnyilvánulásukban láthatatlan dolgokat. A rituális-mágikus céllal álarcot öltő ugyanis belsőleg is átlényegül (erre az átalakulásra utal a lárva elnevezés). A kedvelt állatmaszkok (pl. ló, kecske, bika, szarvas, gólya) megjelenítették, illetve tudatosították a rejtett, állati ösztönöket, egyúttal pedig „működésbe is hozták” azokat.



Ahány ház,annyi szokás…
A karácsonyi ünnepkör után a farsanghoz kötődik a leggazdagabb szokáshagyomány. Ez a tradíció azonban nem egységes: tájegységenként sokszor eltérnek a szokások és a „varázsló rítusok”. A telet annak rendje-módja szerint el kellett űzni, ezért az azt jelképező szalmabábut (néhol csúf öregasszonyt mintázó rongybabát) a faluvégen égették/égetik el, vagy ritkábban a hóba ásták. Szinte minden faluban rendeztek jelmezes felvonulásokat, hagyományosan a farsang utolsó három, legmozgalmasabb napján, vagyis „a farsang farkán.” A menetben vonuló tipikus figurák (betyár, koldus, vándorkereskedő) meg-megálltak, és rövid, mókás jeleneteket adtak elő a bámészkodó helybélieknek. A menetet gyakran muzsikusok kísérték. Kedvelt volt a tavasz-tél küzdelmének jelmezes eljátszása is; valószínűleg ezekből az egyszerű, dramatikus játékokból nőtt ki a népi színjátszás.
Magyar nyelvterületen a legismertebb, messze földön híres alakoskodás a mohácsi busójárás, melyet a délszláv eredetű sokácok honosítottak meg. Az állatbőrbe bújt, hagyományosan kecskevérrel festett faálarcos, ijesztő alakok hangos kereplőikkel, és bau-bau kiáltásaikkal űzik a telet. A busójárás eredetét egy törököző, feltehetően nem sok történeti alappal rendelkező legendával hozzák összefüggésbe. Az őslakos sokácok, akik a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekültek a török kegyetlenkedése elől, egy neves éjszakán – mondja a legenda - megelégelték a rabigát, ezért ijesztő maszkokba bújtak, és az éj leple alatt átkeltek a Dunán. Nagy ijedelmet keltettek állatbőrős gúnyáikkal és zajt okozó eszközeikkel, így a törökök mind egy szálig elfutottak Mohácsról. Akár igaz a történet, akár nem, a mohácsi busójárásnak mind a mai napig a csodájára járnak messzi vidékekről is.       



A farsangi hiedelmek
A farsanghoz számos termény- és termékenységvarázsló, mágikus hiedelem tartozott. Ezek egy része a dramatikus játékok eleme, mint például az a hit, hogy magas ugrással magas növésre lehet serkenteni a kendert. 
A mulatságok színtere faluhelyen régen a fonó vagy a nagyobb kocsma, ahol sokszor a falu apraja-nagyja összegyűlt, míg a városokban a különböző társadalmi rétegek, illetve foglalkozási körök tagjai külön tartották összejöveteleiket. A húshagyó hétfő több településen az asszonyok ünnepe volt, akik ezen a napon saját farsangi mulatságokat rendeztek. A Kapos-mentén férfiruhába bújtak, és úgy mulatoztak, míg másutt azoknak a férfiaknak a mókás „megborotválása” terjedt el, akiket a maskarába öltözött asszonyoknak sikerült elfogniuk. Bükkszentkereszten faforgáccsal, Mátraalmáson pedig jéglappal borotválták meg „a halálra rémült” férfinépet. 
A farsang egyúttal a nagy evés-ivás időszaka is, melynek szintén van egy mélyebb, szimbolikus jelentése, a néphit ugyanis úgy tartotta, hogy a bőséggel a természetet is hasonló bőségre, gazdag termésre lehet késztetni. A nagy dínom-dánom kifejezésére számos népnyelvi szavunk szolgál, mint például a farsangvasárnapot megelőző „kövércsütörtök”, melyen a háziasszonyok elkezdték a sütést-főzést. A farsang elválaszthatatlan, tradícionális étele a fánk, melynek a Szerémségben varázserőt tulajdonítanak, állítólag megakadályozza, hogy a szél levigye a háztetőt. A Mura vidékén az ételeket porrá törték, majd meghintették a házat vele, hogy előzzék a gonosz és ártó szellemeket, szükség esetén beteg állatok gyógyítására használták. Nádudvaron hasonlóképp tették a fekete tyúk porrá tört vérével. Az esküvők időszaka szintén farsang környékére esett, mivel a néphit az ébredő természet és a fiatal pár között mágikus kapcsolatot feltételezett.
A szokások egy részét és jelentését (sajnos) elhomályosította az idő; ami megmaradt, az a tavaszköszöntés öröme és a vidám, gondtalan szórakozás.

Maczkay Zsaklin
 

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!