Az emberek többsége vélhetően úgy gondolja, hogy a madarak azért énekelnek, hogy nekünk örömet szerezzenek. Ezzel szemben teljesen elképednének, ha valami csoda folytán le lehetne fordítani a mi nyelvünkre, mondjuk a pacsirta csodás trilláit, amivel éppen azt közli a területére bepofátlankodó másik hímmel, hogy letépi a fejét, ha nem hordja el azonnal a tollait el innen.



eletharc_1Mindezek felett akár még szemet is lehetne hunyni, mivel én is el szoktam zavarni a házam elé parkoló autókat, nem éppen trillázással. Ilyenkor azt veszem észre magamon, hogy igyekszem magamat kihúzni és mélyebb hangon beszélni - egyszóval félelmet kelteni. Az azonban viszont már tényleg furcsa, hogy a szarvasbogár, ez a teljesen diffúz idegrendszerrel létező bogár néhány idegdúcával és aránytalanul nagyra nőtt rágóival képes hosszantartó szumóbirkózásokat folytatni az ugyancsak párzásügyben settenkedő másik hímmel. Hogy közben mit lát kitinlencsés szemeivel, és milyen ösztönvezérlés készteti arra, hogy a másikat igyekezzen felbontani, mint egy konzervdobozt, és ez a késztetés, hogy és hol tárolódik, és hogyan öröklődik. Na ez tényleg érdekes, mivel a szarvasbogaraknak nincsenek olyan nemzedékről nemzedékre öröklődő hősi énekeik mint az Iliász, vagy az Edda. Teljesen tudománytalan analógia, de a középkori lovagi tornákon hasonló külső vázban küzdöttek a harcosok, amelyeken idétlen kinövések voltak, és úgyszintén a nők kegyéért.

A fenti területvédő és rivalizáló magatartásformákat orrvérzésig lehetne sorolni olyan bátor fajokkal, mint a szarvasbika, azonban meg kell jegyezni zárójelben, hogy a Föld összállati biomasszájának jelentős részét mégsem ő, de még a bálna sem alkotja bármekkora is, hanem a hangyák és termeszek, hogy mondjak valamit, ami aláássa emlős önbecslésünket.

 Szokás őket szuperindividuumoknak is nevezni, mivel az a több milliónyi állat teljes egységes felülvezérléssel ténykedik akár Észak-Korea, hogy mondjak megint valami teljesen tudománytalant.

eletharc_2De a területért folyó harc azonban nem csak fajtársak, hanem elsősorban hasonló területi igényekkel fellépő rokon fajok között is ádáz. Rovarászok például a zempléni Bohó-réten azt figyelték meg, hogy a jelenlévő két ragadozó szöcskefaj, az erdélyi avarszöcske és a nagy avarszöcske populációja úgy alakult, hogy az erdélyi sikeresen kiszorította a másikat a rét peremterületeire. Ilyen esetben a vesztes számára az alábbi lehetőségek állnak fenn. Vagy kitalál valami újat, hogy kettőjük szokásai között ne legyen teljes átfedés, például, megtanul vadászni az erdőben, avagy új zsákmányállatokat választ, ami azért nem egyik napról a másikra történő folyamat, esetleg ha szerencséje van, egy kaszálógép ledarálja a konkurenciát.

Újfent káros, szociodarwinista gondolatok tolulnak tollamra, de ezek a harcok egyértelműen a korlátozott erőforrásokért folynak rovaréknál is. Bár Imanuel Kant szép dolgokat írt az örök békéről közmegegyezéses jogi megoldásokat pengetve, legyünk őszinték, ez a mi korunkban alapvetően óvodista naivságnak tűnik.

eletharc_3Másik lehetőség az adaptáció a másoknak nem tetsző dolgokhoz, illetve a specializáció, amivel azért lehet nagy öngólokat rúgni. Itt van például a sziklai fehérlepke (kopott répalepke kinézet), ami egyszerűen nem eszik mást, mint sulyoktáskát (nyamvadt külsejű ritka növény). A jó ég tudja, hogy ilyen szoros kapcsolódásoknál mire gondol a természet, mivel a sulyoktáska magyarországi gyakoriságát úgy tudnám illusztrálni, mintha én kijelenteném, hogy mától kezdve csak puncsos mignont vagyok hajlandó fogyasztani egy cukrászda nélküli kisvárosban. Mindezekre persze az ökológusoknak megvannak a maga varázsszavai, mint niche átfedések meg koevolúció, de nevezhetnék ezeket a dolgokat akár Pistikének is, csak akkor kevésbé tudományosan hangzana. Véleményem szerint ezen jelenségek mögött valahol távol felsejlik több olyan általános rendező elv, ami az evolúciós törvényeknek ezt a barkács áruházát üzemelteti, talán eljutva egyszer valami végső összhangzatig is, ki a biológiából, át a kémiába majd fizikába, megtalálva a kontinuitást olyan törvényektől elindulva, mint az anyag és energia állandósága, a fénysebesség átléphetetlensége, avagy az emberi hülyeség időn és téren átívelő konstans mivolta.

A növények esetében a helyzet hasonló, csak ők helyhez kötötten kénytelenek állatokat manipulálni, színekkel, szagokkal, ízekkel, de  talán még az embert is. Kémiából gyengélkedőknek és érzékeny idegrendszerűeknek egyáltalán nem tudom tanácsolni, hogy kézbe vegyék a Növényi biokémia c. művet. Ami viszont elsőre is kiderül belőle az az, hogy olyan hihetetlen bonyolultságú kémiai folyamatokat üzemeltetnek, amit nem tudom milyen, és mennyi gyár tudna leutánozni, akár részfolyamatok szintjén. Olyan összetett szerkezetű alkaloidákat állítanak például elő (mire fel?), amelyek között a szívglikozoidtól az idegméregig (kékalgák) minden megtalálható. Azt mondják, hogy Hitchkok támadó madarainak rejtélye is egy algatoxinon alapul, amely esemény valóban meg is történt Amerika partjainál. A zavart madarak tényleg nagy tömegben repültek neki megmérgeződve a házaknak és zúzódtak szét.

Aztán itt van például a szikes és tengerparti területek problémája, ahol a növények tömény sóoldatban vigadoznak, hogy az agylapító hőségről ne is szóljunk. Ilyenek például a Hortobágyon a szikárszik, a sziksófű és a sóballa többek között. Ezeknek még fent kell tartani egy plusz sótalanító üzemet is, nehogy az ozmotikus nyomás egyszerűen szétdurrantsa a sejtjeiket. Na jó, ezekért az élőhelyekért nincs is akkora tülekedés, mint egy jó talajú, jó vízellátottságú területen, ahol nagyon sokan szeretnének lakni, jóval többen mint amennyi hely van. Nincs mese, elő kell rukkolni valami meglepetéssel. A hóvirág ezt egyszerűen úgy oldja meg, hogy mire a többi növény észbe kap, ő már rég elvirágzott március végére. A szálfüvek, a rozsnokok, ecsetpázsit, franciaperje, magasságukkal igyekeznek kitűnni, még mások a talaj felszínén manipulálnak tőlevélrózsákkal és nagy alsó levelekkel, egy családi ház kerítésének mintájára. Egyesek pedig odáig vetemednek, hogy megpróbálják megmérgezni a szomszédot különféle fenolgyűrűs vegyületekkel, bár ezt egy bíróságon nehéz lenne bizonyítani a hatások sokfélesége miatt, így az allelopátia iskolapéldája továbbra is a dió és az ámbrafa marad.

eletharc_4Jó ötletnek tűnik továbbá a tarackolás képessége, meg a szaporaság egyáltalán, megfejelve röpítőkészülékekkel. Aztán vannak olyanok, akik kedvelik a savanyú talajt, mint a csarab, az áfonya és a korpafüvek, mások pedig a magnéziumot tudják tolerálni a dolomit sziklagyepeken. Ez a specializáció, ami a nem szokványos élőhelyeken jön be.

Nos, igazából ezeket a kiragadott példákat csak azért hoztam fel, hogy a növények is, ha más eszközökkel ugyan, de ugyanolyan ádáz területharcot folytatnak, mint az állatok, saját házi laborukra támaszkodva, vagy éppen a másikat túlnövő sanyargatása révén.

Aztán vannak végül olyanok is, akik talán elvetik emberi mértékkel ítélve a sulykot. Hogy a hócipőbe képesek egyes orchideák olyan virágformákat kialakítani, amelyek a párzani akaró kapódarázs hímeket csábítják el. Vajon hogyan és meddig alakítgatta magát a virág, amíg egyszer csak párzóképes nőstényimitátor lett, és addig hogyan szaporodott? Valószínű, hogy rendes módon, normális beporzó rovarok közreműködésével, és az evolúció valahogy egymás után többször hatost dobott itt, hogy a növény kevesellve a szokásos koevolúciós trükköket, behatolhatott a rovar intimszférájába is. Erre és hasonlókra mondják hívő keresztények, hogy Isten márpedig nem kockajátékos.

 Ezek a virágok nálunk egyébként meglehetősen ritkák, igazi hazájuk a mediterránemuban van, ahol még elképesztőbb forma és alakváltozatokban pompáznak, ugyancsak megmagyarázhatatlan okokból, ami szintén bökte több újkori filozófus csőrét, mert szívük mélyén felmerült az a gyanú, hogy talán nem is a természetszerető emberek örömére teszik mindezt.



Azt azonban megmagyarázhatná már tényleg valaki, hogy a Sierra Nevadában túrázva Andalúziában, miért csak egy helyen lehetett látni a helyi rovarfogó hízókát, jelesül egy patak fölötti homorú és egyébként teljesen csupasz sziklafalon, ott ahol egy gyaloghíd vezet a patak felett olyan via ferrata-s módon.  Kérdésemre az egyébként nem botanikus túravezető azt válaszolta, hogy a hízókák szeretik, ha fényképezik őket, ez pedig elég fotogén élőhely erre. Vagy esetleg etetik is őket valami rovarral? Lehet, hogy új interakciók vannak kialakulóban a természetben a növény és ember között- a consumatio pro foto, azaz a táplálékért való kelletés, a new yorki Central park csíkos mókusainak babérjaira törve?



Képek és szöveg: Molnár Péter



 


(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!