_PLU2452A fogyasztói társadalmak hihetetlen méretű gazdasági, tudományos és technikai fejlődése elvileg sosem látott mértékű javulást hozott az emberek életébe. Hogyan lehetséges, hogy a boldogságkutatás eredményei ennek az ellenkezőjét igazolják?

Erről beszélgettünk Szendi Gábor pszichológus – íróval, Az értelmes szenvedés: a boldogság, valamint Az önértékelés csapdájában c. legújabb kötetei alapján.



- Könyvében a boldogság ősi gyökereire mutat rá. Mi a kutatás alapgondolata?

- A kutatásaim során igyekszem mindig evolúciós, történeti szempontból vizsgálni az embert. Jelen esetben abból indultam ki, hogy a boldogság képességének létezik genetikai komponense, így feltételezhetjük, hogy az a természetes szelekció eredménye. Ez annyit jelent, hogy a törzsi társadalomban élő ember életében a boldogság-képességnek a törzs fennmaradását szolgáló, gyakorlati haszna lehetett. Ebből a nézőpontból a kérdés, hogy a mai viszonyok között működik-e még az a funkció, ami egykor az őseink számára hasznos volt? A törzsi társadalomban nem létezett individuum, az egyén kizárólag a törzs tagjaként határozta meg magát. A törzs és az egyén túlélése azonos, tehát az egyénben az keltett jó érzést (kvázi boldogságot), ha a törzset szolgálta. Az erkölcsi érzék, mint pl. a lojalitás, a hűség, az empátia, szintén evolúciós termékek, melyek nélkül elképzelhetetlen lett volna a törzs fennmaradása. Érdekes megfigyelni, hogy évezredekkel később Arisztotelész etikájában hogyan jelennek meg ezek az alapgondolatok – magasabb szinten. A filozófus azt állítja, hogy a boldogság forrása az erényes élet, ami nem más, mint a közösségi értékek szolgálata. Ez az ún. eudaimonikus boldogságfogalom. Ebből arra következtethetünk, hogy a görög városállamokban még működtek ugyanazok a lelki mechanizmusok, kötelékek, mint a törzsi társadalmakban.

Ez az értékrend a felvilágosodás környékén indult bomlásnak, azáltal, hogy megjelent az individuális lényként gondolkodó ember, aki a boldogságot már a személyes jól-léte alapján határozta meg. Ez nem jelenti, hogy a közjó a későbbiekben ne jelent volna meg a gondolkodásban, tény azonban, hogy a súlypontok az egyéni érdekek irányába mozdultak. A folyamat pedig megállíthatatlannak tűnt: az egyén mind inkább elszakadt a közösségi léttől, és a kapitalizmus boldogságeszménye már arra a gondolatra épült, hogy az ember boldogságának az anyagi jólét az alapja. Ez a hedonikus boldogságeszmény a fogyasztói társadalmakban érte el a végpontját. A háború utáni években fantasztikus méretű gazdasági fejlődés indult meg a jóléti társadalmakban, ám az életszínvonal emelkedése nem vonta maga után az emberek boldogságszintjének növekedését. De ugyanezt az eredményt mutatják ki azok a felmérések is, melyekből kiderül, hogy a gazdagabb nemzetek polgárai nem feltétlen boldogabbak az alacsonyabb gazdasági szinten lévő országok lakosaitól.

- Mi jelenthet akkor megoldást Ön szerint a modern ember számára?

- Ha genetikailag predesztinálva vagyunk az eudaimonikus boldogságra, nyilvánvaló, hogy a boldogságot a közösségi létben kell keresnünk. Elsőként a legfontosabb mikroközösségben, a családban, ahol az egyénnek természetszerűleg le kell mondania az individuális érdekei egy részéről a családi boldogság érdekében. Másrészről fontos, hogy a feladatainkat képesek legyünk tágabb perspektívából látni, törekedve, hogy a munkánk – bármilyen területen is dolgozzunk - ne csupán saját és családunk érdekeit (fenntartását) szolgálja, de hasznára váljon a tágabb közösségnek. Ezt természetesen megvalósíthatjuk a különböző közösségek, civil, vallási szervezetek tagjaként és a művészi alkotás során is. Számomra pl. írás közben nagyon fontos, hogy lássam magam előtt azokat a potenciális olvasókat, akik a könyveim által esetleg választ találnak majd a saját kérdéseikre.

Szintén alapprobléma, hogy a jóléti társadalmak torz boldogságképe teljes szenvedésmentességet sugall. Ez szemben áll a mindennapi tapasztalatunkkal, miszerint az élethez és különösen a nagy teljesítményekhez hozzátartozik a küzdelem (amit nevezhetünk akár szenvedésnek is). A kérdés, hogy értelmesen szenvedünk-e (pl. egy nemes cél érdekében mondunk le az egyéni, pillanatnyi érdekeinkről, jó-érzésünkről), vagy értelmetlenül?

A boldogság tehát – úgy vélem - nem a szenvedésmentes élet, hanem egyfajta elégedettség, ami saját küldetésünk felismeréséből, a sorsunkban rejlő lehetőségek kibontakoztatásából és abból a tudatból fakad, hogy hasznos tagjai vagyunk egy közösségnek.

- A boldogsággal, pontosabban a boldogtalansággal erőteljesen összefüggnek az önértékelési problémák, amiktől sokan szenvednek a mai sikerorientált társadalmakban.

- Az alacsony önértékeléssel küzdő emberek nem hisznek abban, hogy képesek lennének elérni a kitűzött célokat, ezért fel sem vállalják a kihívásokat, és a sorozatos kudarckerülő magatartás végül valóban sikertelenné teszi őket mind a magán, mind pedig a szakmai életükben. Az önértékelési nehézségek szélsőséges esetben súlyos lelki szenvedéseket okoznak, így legalább 20 pszichopatológia leírásában szerepelnek a betegség gyökereként. (szorongásos kórképek, depresszió)

Az, hogy elfogadjanak bennünket, ugyancsak egy ősi késztetés. A törzshöz tartozás a túlélés egyetlen esélye volt, ezért a közösségből való kiközösítés a legnagyobb büntetés – rendszerint a tabu megsértése esetén (az illető pl. elfogyasztott egy tabu területről származó gyümölcsöt) Antropológusok figyelték meg, hogy a kiközösítés folytán az egyén olyan fiziológiás állapotba kerül, mely napokon belül a halálát okozza. Ezt nevezik woodoo halálnak.

Ma modern képalkotó eljárásokkal mutattak rá, hogy az agyban létezik egy lelki fájdalmat érzékelő központ, melyben a kiközösítésre rendkívül erős aktivitás figyelhető meg. A mai ember ugyanakkor a valódi közösségek helyett (jobb esetben mellett) számos álközösségbe ágyazódik bele. Ezek jellemzője, hogy az embert sosem a maga teljességében, csupán valamely vonatkozásában ítéli meg. (Egy munkahelyen pl. az adott feladatra való rátermettség alapján.) Ezekben az álközösségekben az egyén sokszor ellentmondásba kerül a belső meggyőződésével, értékrendjével, ám a sikeressége attól függ, hogy mennyire elfogadott az adott közösségben. Ez egy önértékelési hajszát idéz elő, melyben elveszíti autonómiáját, és a saját késztetései helyett külső elvárások alapján cselekszik. A külvilágból ráadásul nemcsak fals, de egymásnak sokszor ellentmondó visszajelzéseket kapunk.

Köztudott, hogy a gyerekkori hatások – a szülők által megtapasztalt elfogadás – alapvetően meghatározza a későbbi önértékelést és énképet. A gyerekkori sérelmek miatt eleve alacsony önértékelésű ember különösen érzékenyen reagál a külvilágból érkező negatív visszajelzésekre.

- Ahogy a cím is jelzi, a könyvében kitörési lehetőséget kínál az önértékelés csapdájából.

- A könyvem utolsó részében egy önértékelés tréningeket vezető és az önértékelésről könyveket író trénert idézek, aki az önértékelés fejlődését egy három fokból álló létrának tekinti. A legalsó szinten a másoknak való megfelelés által szerzett önértékelés áll. Ez nagyjából annyit tesz, hogy igyekszem mindig megfelelni a külső elvárásoknak és ezáltal kiváltom a környezetem pozitív értékelését. Ez dependens viszonyt eredményez, ahol a jó-érzésem alapvetően függ a külvilág visszajelzéseitől.

A következő lépcsőn azt gondoljuk, hogy a pozitív önértékelés alanyi jogon megillet bennünket, lévén minden ember alapvetően pozitív adottságokkal született. Ez a feltevés a humanisztikus pszichológia alapvetése, mely – véleményem szerint – figyelmen kívül hagyja az esetleges gyermekkori sérüléseket.

Abban az esetben viszont, ha lemondunk az önértékelés kényszeréről, elérhetjük a fejlődés legmagasabb szintjét. Ennek érdekében úgy döntünk, hogy függetlenítjük magunkat a külvilág elvárásaitól, és lemondunk arról az igényünkről, hogy mindenáron kivívjuk mások elfogadását. Más szóval: nem foglalkozunk az önértékelés keltette érzésekkel, hanem csak a cselekvésre koncentrálunk. Számos autonóm gondolkodót ismerünk, aki az elutasító környezet ellenére évekig, évtizedekig nem tágított az elméletétől, és makacsul hitt abban, hogy amit létre akar hozni, igenis működni fog, s végül az idő őt igazolta. Ezt csak úgy tudta végrehajtani, hogy lepergette magáról a negatív, a céltól eltántorító véleményeket, és csak a cselekvésre koncentrált. Ezt a folyamatot a saját szakmai életemből vett példákkal igyekeztem megvilágítani: azt, hogy a munkahelyeimen megtapasztalt elutasításból kitörve hogyan valósítottam meg a szabadságomat.



Maczkay Zsaklin


ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!