Nagypapa leesett a kocsiról, s ottmaradt a földön mozdulatlanul. Pedig én akartam leugrani a kukoricafejért, ami a sárban fuldoklott. - Jó lesz ez még otthon a libáknak! Biztos Muszti keresztapám szekeréről lökték le a társai irigységből, mert közülük ő lehetett a legszebb. Tényleg így kellett, hogy legyen, mert még a sárból is kiragyogtak szép sárga fogai. A kantárt a lőcsre akasztottam, s leugrottam nagypapa mellé. - Haggyá’ - zihálta –, nyugszom egyet –, evvel becsukta szemét, s elaludt.

Takács Zoltán festőművész illusztrációja

Takács Zoltán festőművész illusztrációja

Nagypapa leesett a kocsiról, s ottmaradt a földön mozdulatlanul. Pedig én akartam leugrani a kukoricafejért, ami a sárban fuldoklott.
- Jó lesz ez még otthon a libáknak!
Biztos Muszti keresztapám szekeréről lökték le a társai irigységből, mert közülük ő lehetett a legszebb. Tényleg így kellett, hogy legyen, mert még a sárból is kiragyogtak szép sárga fogai. A kantárt a lőcsre akasztottam, s leugrottam nagypapa mellé.
- Haggyá’ - zihálta –, nyugszom egyet –, evvel becsukta szemét, s elaludt.
Én -, ahogy megparancsolta - hagytam. Gondoltam majd csak jön valaki, aki orvosságot tud.
Dermedten, kalapáló szívvel hátamat nekivetettem a kocsikeréknek. Kár, hogy nagymama már a Keresztúri temetőben nyugszik; ő tudná, mit kell ilyenkor csinálni. De hát így akarta a Jóisten. Próbáltam összeszedni gondolataimat, hogy mit is tehetnék? Azt tudtam, hogy nem szabad elmennem segítséget hozni. Reménykedtem, talán keresztapám jön majd visszafelé, vagy talán valami asszonyszemély erre viszi az ebédedet az urának, és ránk akad. Jobb híján kifogtam Reményt - mert úgy hívták a lovunkat –, levettem róla a zablát is, hadd legeljen szabadon. Úgy sem megy el; öreg vére már nem kergeti forróvérű kancák után.
A ló pokrócát nagypapára terítettem, mert neki nem kell, mert a reggel óta szitáló eső is elállt erre a nagy rémületre. Fonyód felől még kedvetlen fújt a szél s unottan fésülte a kócos fákat, majd abbahagyta, mert belátta, hogy felesleges. Az a pár makacs levél, meg csak maradjon telet nézni, ha akar.
Nem töprengtem már, csak vártam és hallgattam a csendet az út menti diófával. Becsuktam a szemem, s hallani véltem, ahogy egy kíváncsi, épp megérett dió kimászik a zöldágyból világot látni, s ahogy estében ágról-ágra koppanva elül a fűben. Azt a leheletnyi neszezést, ahogy új fészket kapart magának, már csak a hangyák hallhatták rajtam kívül. Néha-néha Remény prüszkölt bele a csendbe - csak ő tudja milyen bogárra -, ahogy haristolva tépte fogaival a füvet. Farkával megszokásból csapkodta a hátát, mert légynek már nyoma sem volt vagy négy hete. Ő látta meg először a biciklit errefelé toló asszonyt, én csak a kiáltó hangját hallottam: - Uramisten! Gyuri, mi történt?
Akkor ismertem fel Böbe nénit, mikor már egész közelben kattogott a kerékpárja. Nagymama mondta egyszer róla, hogy az a mindenki matraca, az céda Böbe, nagypapát rosszba vitte. Én akkor sem tudtam, hogy ez mit jelenthet, de nem is érdekelt. A biciklivázhoz egy kapa volt kötve, de elhagyhatta a néne már iderohantában a kenderföldnél, ahonnan megláthatta az idegen helyen legelő lovunkat. Nemigen szerettem őt, mert káromkodós durva öregasszony volt.  Most viszont nagyon megörültem neki, még a szemem is párás lett, ahogy a nagypapa fejét az ölébe vette. A százzsebes szoknyájából előkotort egy laposüveget.
- Húzd meg Gyurikám! – tartotta az orra alá. Valószínűleg erős gyógyszer lehetett, mert másodszorra már nagyapám magától nyúlt az üveg után.
- Te meg gyerek keresd meg a kapámat, a kenderfődnél lehet valahol az úton – szólt utánam, mert én már nyargaló félben voltam.

Mire visszaértem a kapával, Böbe néni már befogta Reményt, s a biciklijét is felrakta a kocsiderékba. Nagypapa már jobban érezte magát, mert időközben megitta az egész üveg orvosságot. Kiderült, pálinka volt az, csak Böbe néni itta orvosság gyanánt. Igaz nem is volt beteg babakora óta -, mondogatta.  De mikor a lovat is ő akarta hajtani, nagypapa nem hagyta, hanem kivette kezéből a gyeplőt. Reménynek mindegy volt. Nekem bizony nem, hogy a bicikli mellé kerültem utastársnak. Ha ezt nagymama látná, bizony Isten, még a szíve megszakadna odafenn az égben.
Mielőtt hazaértünk volna, azt hittem Böbe néni leszáll a keresztnél a biciklijével, de ő meg se mozdult.
- Nálad maradok Gyuri, míg rendbe nem gyüssz. Ápolás kő most neked. A ház körül is van munka rengeteg, na meg az állatokat is e’ kő látni… - hadarta egy szuszra.
- A rossebit, hát én ki vagyok? – gondoltam; eddig is megcsináltam a nagyját.

Takács Zoltán festőművész illusztrációja

Takács Zoltán festőművész illusztrációja

Nagypapa még erre sem válaszolt, csak nézte komoran a Remény ringó, hatalmas hátsóját. Odahaza leugrottam a kocsiról kaput nyitni. Pajtás, a kutyánk ügyet sem vetett Böbe nénire, hiszen ismerte. Kiről nem tudna ez a kutya a faluban? Csak kérdően rám nézett, de válaszként csak a vállamat vonogattam. Kifogtam a lovat s vizet húztam neki a kútból, majd bekötöttem a tehén mellé az istállóba. A nyulakat is elláttam akáclevéllel, miegymással. Eközben Böbe néni betámogatta nagypapát a házba s lefektette a tisztaszobába, holott ő csak a konyhában szeretett aludni. Kijött az udvarra, a kocsiról levette biciklijét s hátraszólt:
- Mondd meg nagyapádnak, hogy hazamentem, mer´ hozok vacsorának valót és ágyneműt éccakára, na meg ezt-azt magamnak -, avval kifordult a kapun.
Mikor bementem, nagypapa éppen a konyhaasztalnál szalonnázott, s nagyokat húzott a demizsonból.
- E ment? - nézett rám, s fejével az udvar felé bökött.
- El, de azt mondta, hogy térül s hoz vacsorára valót, meg ágyneműt, mer´ ápolásra tetszik szorulni lenni. - Erre nagypapa letette a demizsont.
- Hát most efucc hozzá, átadod ezt az üveg pálinkát, és aszondod, hogy nagyapád tisztőteti, s köszöni, de már helyre gyütt.

Még jókor érkeztem. Böbe néni éppen a házából tolta ki a megrakott talicskát, amin legfelül büszkén trónolt egy piros zsírosbödön. Elhadartam, amit nagypapa üzent, és kezébe adtam az üveg pálinkát.
A néni arcából kifutott a vér. Leült a leállított talicska szélére, s némán eleredtek a könnyei. Eres, ráncos-aszott kezeit egymásba fonva csak nézte a földet. Nagyon megsajnáltam. Lehajoltam hozzá, s csak szótlan átöleltem.


Kisslaki László

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!