Éjjel még zuhogott a hó, de reggelre már elfáradt. Csak pár tucat hópehely kószált még a levegőben. – Azannya! – szitkozódott Dollár, ahogy meglátta a befogásra várt szánkót, mikor a nagypapa itatni vitte a vályúhoz. – Mehetek a hegyre – morogta, de csak úgy magában, mert a gazdáját nem érdekelte, hogy nincs nagy kedve otthagyni a meleg istállót. De az is igaz, a térdig érő hóban nem nehéz még a rakott szánt sem húzni.

Kis Laci betyárfogás
Ugyanis tegnap, mikor nagypapa egy pakli Munkásért szalajtott a boltba, akkor jött éppen Mihály keresztapám hozzánk, hogy mégis kell neki a két hordó. Na, azért megyünk a Sári hegyre, hogy hazaszánkózzuk neki a pincéből. 
Kinn már befogtam. A ló is beletörődött, de azért dohogva be-benézett a konyhába, hogy a fenébe is, mikor indulunk már, és még meddig ácsorogjon itten a hidegben?
Én már kora reggeltől a konyhában segítettem. Hajnalban nagymama behozott a ketrecből egy alvó tyúkot, aki álmában sem sejtette, hogy ütött az utolsó órája. A konyhában sámlin ülve két térde közé fogta a peches szárnyast. Lábait erősen, de azért finoman tartottam, mert a levesből mindig én kaptam meg azokat. Gyönyörűség volt elszopogatni, s a csontot meg jó nagy ívben a Pajtásnak dobni. Az meg már résen állt, és flegmán, oda se figyelve kapta el már a levegőben. Ő is imádta. De előbb még le kellett vágni a tyúkot.
Ezt a nagymama ügyesen csinálta. Először félrefordította a szárnyast, fejét a testhez szorította, de úgy, hogy helye legyen a késnek. Közben a madár rúgott volna, ha én nem tartom. Akkor aztán szétfújta a tollakat a nyakán és nyissz! – levágta szegényt. A tyúk lába még meg-megrándult, de aztán végleg ellazult, mikor csirkelelke örökre az égbe szállt. Ott biztos külön paradicsoma van a bűntelen szárnyasoknak. Nagymama a vért természetesen egy tálba csorgatta, hiszen mindent fel kell használni. Mi nem pazaroltunk, mint Bitóék a Béka utcából. Éppen két hete vertem meg nagyon azt a Bitó gyereket, mert azt mondta, hogy kódisok vagyunk. De csak azért, mert nagypapa maga rakta a falat a nyári konyhához, s nem az apját hívta, aki kőműves. Persze a gyerek azóta nem mondja, mert húzza a lábát.
Tán a csirke lelke még meg se pihent a mennyei ólban, vére már frissen a forró serpenyőbe került a tüzesen várakozó dinsztelt hagymákra. Aki már csak egyszer is evett ilyet, mindig csak ezt akarja reggelizni. Nekem elhihetik! Ha egyszer pénzem lesz, az étteremben urasan csak ilyet fogok früstökre rendelni, hadd nézzen az a pincér!
 Aztán mikor az asztalhoz ültünk reggelire keresztapám nem kért a kedvencemből.

Kiss Laci- betyárfogás 3-ok

– Egye csak meg a gyerek – mondta.
Áldja meg az Isten érte. Pajtás várakozóan nézte, ahogyan eszem. Milu is beódzkodott, félve, gyanakodva a nagymamára pislogott. Jogosan aggódott, mert tegnap hihetetlen nagy verést kapott a seprőnyéllel. Csak azért, mert túrót szeretett volna enni. A sparherd ajtajáról lógott le egy spárgán a vászonzacskó, s abból csepegett lassan egy tálba a savó. Milu karmaival éppen csak egy kicsi rést akart kaparni, de szétszakadt az egész, és beleesett a tálba. Sajnáltam szegényt a verés alatt, és nagyon örültem, mikor sikerült neki kiugrania a konyhaablakon. 
– Indulni kéne! – ordította be keresztapám. Fázik a ló.
Ebben igaza lehetett. Felöltöztem meleg ruhába, tetőzésül nagypapa fejembe nyomta hétköznapi kucsmáját. 
Úgy néztem ki, mint a Nagyháború után a hetyke Kemal, az új török király. Nagymama mutatta meg a képét a Képes kalendáriumban. Onnan tekintett le vitézül a lóról a hős. 
Indulás előtt mindenki kapott egy nyelésnyi pálinkát – persze Dolláron kívül. Elindultunk, de nagymama kiszaladt még egy pokróccal nekem az útra.
Még háromháznyit sem mentünk, mikor egy dzsip fordult be a Keresztnél és féloldalt elállta Dollár útját. A ló meg nem értette ezt a pimaszságot, csak nézegelődött, hogy most megyünk vagy maradunk?
Az autóból katonák szálltak ki, és félrevezényelték szánkónkat a felhányt hóra. Majd befutott egy másik autó is, de tovább is rohant, és megállt Verebeséknél az alvégen. Most láttam csak, hogy lenn a Kenderföldnél is két katonai kocsi gunnyaszt, és gonoszul leskelődik a hóban.
– Hogy az a … – káromkodta keresztapám – biztosan Verebes Gyurié´ jöttek. Már többször is kidobúták, hogy megszökött a katonáéktól.
Az egész falu tudta, hogy hetek óta idehaza bujkál, de minden becsületes ember tudta azt is, hogy ocsmány dolog az árulkodás. Tegnap is elvitték Szeredás Józsi bácsit, a tanácselnököt és kérdezték tőle, hogy hol van Verebes? Erre az öreg azt mondta, hogy őt Józsefnek híják és nem Júdásnak. Erre annyira megverték, hogy kórházban van. Így mesélte el Bezzeg Naca néni, aki ott takarít. Hogy mégis hogyan tudták szegényt itten elfogni?
Az utcán nem mutatkozott senki.

Én nagyot csalódtam. Azt hittem, hogy Gyurit is úgy vezetik el, hogy büszkén, betyárosan sas tekintettel körbenéz, ahogyan én egy festményen láttam nagKis Laci-betyárfogás1 módosítottymama kalendáriumában. Ott az úgy volt, hogy egy karnyi láncon és vasgolyóbissal a lábán vezetik a pandúrok a betyárt az utcán. Az emberek kitódulnak, és a fehérnép jajveszékelve, a férfiak meg komoran csodálják a betyárt. Leányzók meg síró babákat emelgetnek időnként fel a magasba.

Hát ilyesmiből itt semmi sem volt. Csalódott volna az ember, ha emiatt ideutazik. Kidobott pénz lett volna a vonatra.

Gyurit egyszerűen csak két civil vezette az autóhoz. Nem nézett szét az szegény büszke sas módjára, csak le a földre hamuszín arccal.

Már rég eltűntek a dzsipek, csak a dermedtre fagyott keréknyomok maradtak utánuk. Keresztapám hallgatott. Nagypapa is. Én meg persze meg se nyikkantam – ha már a nagypapa is elfelejt káromkodni! A hordókat meg majd hazahozzuk holnap. Legfeljebb nem csirkét, hanem szalonnát viszünk magunkkal a hegyre.                    

 

 

Kisslaki László

Takács Zoltán festőművész illusztrációival

 

 

 

 

 

 

 

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!